Why me? II.

Hali!
A Why me második része megérkezett! Jóval rövidebb, pedig már egy éve nálam van. Még érkezik rész valamikor, megígérem. Egyelőre itt van ez, és amint kész van a harmadik, azt is felrakom. Jó olvasást! Aki az első részt nem olvasta, nézze meg, és úgy megérti! :) Why me? I.
Puszi!

xoxo Lora

Why me? II.

Niall ideges és zavart volt, mikor reggel felkelt a fehér hotelszobában. Szörnyű érzés volt, hogy nem emlékezett az álmára, mi pedig a múltját rejthette magában. Csak az érzés volt meg. Nem voltak képek, minden ködös volt, egyedül csak az érzések voltak élesek, melyeket álma közben átélt. Boldog, felszabadult volt… mintha minden rendben lett volna. Úgy döntött, nem idegesíti magát rajta, elfogadta, hogy nem fog már emlékezni. Az éjjeliszekrényről elvette a telefonját, és amint bekapcsolta, több minden elérte nála, hogy lesokkoljon. A zene elkezdett üvölteni, jelezve, hogy míg ki volt kapcsolva a készülék, több üzenet, valamint hívás érkezett. A fejébe mérhetetlen fájdalom nyílalt, borzalmas volt. Fejét a tenyerébe ejtette, s várta, hogy a fájdalom elmúljon. De az még sokáig kínozta.

Mennie kellett, itt volt az idő. Kijelentkezett a szállodából, és nyugodtan, zsebre dugott kézzel indult meg az úton. Gyorsan lerendezte a rajongókat, akik így reggel megállították őt, de nem volt bunkó, mindenkihez volt egy- két szép mosolya, vagy kellemes nevetése, és mindenkihez szólt pár szót. Hamarosan megérkezett a célhoz, halkan, óvatosan nyitotta ki az ajtót, majd miután bezárta maga után azt, ruganyos léptekkel ment a nappali felé. Szomorú volt a látvány, ő nem ezt akarta. Anne, Maura és Karen a fotelben ülve aludtak, míg a többi szülő valószínűleg felment az egyik szobába pihenni. Liam Zaynnek dőlve aludt, aki viszont az asztalnak támaszkodott. Louis-t szintén a nappaliban érte utol az álom, ám Harryt sehol se találta. Egy kis ideig azt se tudta, hogy mit csináljon. Felébressze őket? Vagy ne? Végül úgy döntött, hogy hagyja őket, megvárja, míg felkelnek maguktól, és akkor mindent elmond, amit kell. Lassan, a lehető leghalkabban felment az emeletre, és mikor benyitott a szobájába, meglepetten látta, hogy Harry az asztalánál ül, és gondolkozva figyel ki az ablakon. Pár percig csak figyelte, hogy süti a nap a barna hajú arcát, de Harry felé fordította a fejét, és szemei meglepetten kerekedtek ki.

- Niall! – pattant fel döbbenten, hitetlenül, és nem érdekelte semmi, azonnal szorosan megölelte a szőkét.
- Szia, Harry – mosolygott fáradtan, és tökéletesítette az ölelést. Jól esett a barátja közelsége, most, hogy teste-lelke megnyugodott, végre tudott tisztán gondolkozni.
- Annyira aggódtunk! – szorította Harry erősen, amit Niall nem bánt, egyszerűen csak szomorúan elmosolyodott.
- Sajnálom, tényleg – mondta halkan, mire Harry megrázta a fejét.
Boldog volt, hogy ismét karjában tarthatta azt, aki mindennél többet jelentett számára, noha bizonytalan volt. Mindene Niall édes ajkai után kiáltott, ő viszont tudta, hogy nem csókolhatja őt meg, bármennyire is szeretné. Valószínűleg nem is emlékezett rá, így elég furán vette volna ki magát. De úgy döntött erős lesz, félre rakja személyes gondjait, vágyait, és csak is arra törekszik, hogy Niall minél hamarabb jobban legyen. A pillanatot viszont Niall köhögése zavarta meg, ami miatt Harrynek ráncba szaladt a szemöldöke. Az orvos szerint nem volt nagyon vészes a köhögő rohamos kényszere, hisz elvileg nem olyan mértékű. Egyszerűen csak ki kellett, hogy pihenje. Már így is sokkal jobban festett a szőke, mint a turné alatt. De akkor is, ez még nagyon illékony és bizonytalan volt. A menedzsmenttel ugyan egyből beszéltek, kérték, hogy mondják azt, hogy szabadságon vannak, de semmiképp se mondják el a rajongóknak, hogy mi a helyzet Niallel. Mind tudták, hogy az nagy port kavarna, nem állnának le a rajongók. És itt most legfőképp pihenésre volt szüksége a betegnek, nem izgalmakra és egyebekre.
- Niall…? – nézett be kíváncsian és álmosan Louis, aki mellett Liam feje is feltűnt. A köhögésre keltek fel, és egyből feljöttek. Amint meglátták, hogy a várt fiú áll a szoba közepén, egyből mindent elfeledve mentek, hogy egy közös, szoros ölelésben részesítsék a kedvenc írjüket. Persze csak idő kérdése volt, hogy Zayn is megjelenjen, aki látva, hogy mi alakult ki a szobában, szintén csatlakozott az öleléshez. Mikor nagy nehezen a fiúk elváltak egymástól, mind zavartak voltak. Niall nem tudta, hogy mit is mondhatná, nem találta a szavakat. A többi fiú pedig azt nem tudta, hogy vajon hogyan is viszonyulhatnak legjobb barátjukhoz, mit mondhatnak, mit tehetnek?
- Gyertek, anyuék már ébredeznek – törte meg a csendet Liam, mire mind bólintottak. Odalent az álmos anyukák nyújtózkodtak, szomorúak voltak, mind lent készülődtek a napra.
- Niall drágám! – vette észre a fiát Maura, aki elmosolyodott, és odasietett az anyukájához, hogy szorosan megölelje. Mint egy kisfiú, aki menekül az anyja ölelésébe, miután valami rosszat csinált. Aztán pedig mindenkit megölelt, majd leültek a fotelekbe. Mindenki fejében számtalan kérdés kergette egymás után egymást, mindenki akart valamit mondani, de mégis csönd volt percekig.
- Emlékszem – fújta ki a levegőt Niall. – Egészen az első dalunkig. Az X- faktor, az azt követő turné mind megvan – mondta.

- Komolyan? – lepődött meg Louis. – Ez szuper! – húzódott egy halvány mosoly az ajkára.

- Igen – mosolygott Niall is, mire mindenki megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Örültek, hogy a szőke nem érzi rosszul magát, hogy végre rájött, hogy talán lehet szebb.
- És mi miatt? Mármint mi hatására kezdtél emlékezni? – kérdezte Anne.
- Tulajdonképpen Liamnek köszönhetően – ráncolta a szemöldökét. – Meg nektek, fiúk – fordult nagy lendülettel az említettek felé. Egyből elkezdte magyarázni, hisz szembetalálkozott a többiek értetlen pillantásával.
- Tudjátok, álmodtam valamit az éjjel. Tudtam, hogy arról szól, amit elfelejtettem, de egyszerűen képtelen voltam visszaemlékezni az álomra. Egyedül az érzések maradtak meg bennem. Mikor felkeltem és bekapcsoltam a telefonom, megszólalt a csengőhangom, ami egy olyan szám volt, amin ott énekeltünk. Liam kezdte, nekem pedig el kezdett fájni a fejem, és lepergett a szemem előtt az X-faktor utánig, a What Makes You Beautiful-ig minden - magyarázta. – Én… sajnálom. Tényleg. Azt, hogy elmentem, meg, hogy nem tudok szívből örülni ezeknek. Egyszerűen csak annyi minden történt már! Mintha egy izgalmas filmet néznék, melynek én is a főszereplője vagyok, de magam se tudom, hogyan. Nem tudom, hogy mi fog következni, a nagy csavar tán lehet-e olyan, amiből egyszer ki lehet-e mászni, lehet-e a történet vége boldog? Vagy a film szomorú véget ér, de a néző érezni fogja benne a rejtett érzéseket, rejtett tartalmat? És éppen ezért izgalmas, de nyomasztó egyben. Mert a részese vagyok. – A feje le volt hajtva, sokkal inkább magának magyarázott, mint az érdeklődő, aggódó barátoknak, és családjának. Így érezte.
- De ígérem, azon leszek, hogy ne a rossz oldalát lássam ennek az egésznek – nézett fel elszánt tekintettel.
- Annyira szeretünk, Niall – suttogta Louis meghatottan, s felállt, hogy szorosan megölelje a szőkét. Ő őszintén, szívből ölelte vissza az egyik legjobb barátját, jól esett neki, hogy végre emlékszik erre a négy csodálatos srácra, akik tényleg szinte a családja. Mihez kezdene nélkülük? Sorban megölelt mindenkit, hogy biztosítsa őket, hogy minden rendben lesz, ahogy annak lennie kell.
- Kicsim, annyira büszke vagyok rád – mosolygott rá Maura szeretetteljesen, végigsimítva a fia arcán, aki szintén elmosolyodott.
- Köszönöm, anya – válaszolta.
- Holnapig még maradunk, aztán szerintem megyünk, hisz nélkülünk is boldogultok. Csak arra kérlek, hogy minden nap hívj, rendben? – vált aggódóvá.
- Ez természetes – bólintott, mire a nők megkönnyebbülve bólintottak.
- Menjünk még pihenni szerintem, aztán készítünk valamit enni, rendben? – javasolta Anne álmosan, amibe természetesen mindenki beleegyezett egyből. Nem tudtak aludni igazán az éjjel, hisz Niallért aggódtak nagyon. Niall felsétált az emeletre, a szobájába, s igyekezett emlékezni első sorban. Hamar feladta, de nem volt baj. Fog ő emlékezni még, csak idő kell.

A szülők elmentek, a fiúk pedig egyedül maradtak. Niall… nem tudott az lenni, aki volt. Akinek lennie kellett volna. A nap minden percében járt az agya, hogy mi is a célja, ki is ő igazából. Bárkit kérdezett, senki se mondta el neki azt, amit igazán tudni szeretett volna: Ki a párja? Hisz nem volt hülye, csak az emlékeit vesztette el. De az érzéseit nem. Pontosan tudta, hogy van valaki, akit tényleg nagyon szeret, akiért bármit megtenne. De lehet, hogy csak Ő érez így, hisz a lány már biztos kereste volna, nem? Talán csak ő szerelmes, a másik nem is tud róla. Ez nagyon szomorúvá tette, és nagyon is idegesítette, hogy semmit sem tud.

Miért kell ennek az egésznek ilyen nehéznek lennie? Miért kellett elvesztenie az emlékeit!? Hülyeség… még, hogy ír szerencse… Egy fenét! Mikor a gondolatai rossz irányt vettek, a fiúk észrevették, és szemükben fájdalom villant. Ismerték őt, jobban, mint a tenyerüket, észrevették a barátjuk állapotát. Igyekeztek elterelni a figyelmét, de nem mindig jártak sikerrel.
- Ni, eljössz velem a medencéhez? – hallotta meg a legjobb barátja, Liam hangját, mire természetesen bólintott.
- Persze – vont vállat, s már ment is, hogy felvegye a megfelelő ruhát hozzá. Gyorsan robogott le a meleg medencéhez, és egyből be is ugrott. Ahogy hallgatta Liam nevetését, valami eszébe jutott. Lehunyta a szemét, igyekezett kizárni mindent, hogy a képekre figyeljen.
A medence szélén ült, csak mosolyogva lógatta a lábát a vízbe, semmi több. Louis jobbról, Harry balról ült mellé, s egyszer csak belerántották őt a vízbe, hogy Zayn és Liam támadásba lendüljön. Felszabadult volt, valami miatt különösen boldog, de emlékszett a fájdalomra a mellkasában, ami szörnyen gyötörte őt. Köhögött, Harry pedig megölelte, ennyi volt. Az emlék véget ért, ő pedig nehezen lélegezve nyitotta ki a szemét, hogy legnagyobb meglepődésére 4 aggódó szempárral találja szembe magát.
- Minden rendben? – kérdezte Louis aggódva, mire a szőke csak egy halvány mosollyal bólintott.
- Igen. Eszembe jutott valami. Nem igazán tudom, hogy mikor történt ez meg, minden esetre biztos vagyok benne, hogy mostanában, hisz fájt a mellkasom és köhögtem. Egy medencében voltunk, én kint ültem a szélén, de voltatok oly’ kedvesek, hogy belerántottatok a vízbe – nézett szórakozottan Louis-ra és Harryre. - Zayn és Liam pedig kedvesen meg akart folytani – mosolyodott el az emléke. Jól esett neki a tudat, hogy erre emlékszik.
- Még valami? – kérdezte Zayn izgatottan. – Valami az érzésiddel kapcsolatban?
- Hát, nyugodt voltam – vonta össze a szemöldökét. – És boldog. Elégedett – próbálta megmagyarázni, de csak egyszerűen vállant vont, nem tartotta ezt lényegesnek. A többi fiú viszont boldogan elmosolyodott, Niall pedig tudta, hogy belül valami örömtáncféle valamit járhatnak. Mosolyogva figyelte őket, s már alig várta, hogy másra is rájöjjön. Kíváncsi volt, hogy mi minden maradt ki az életéből, ami valójában nem is.

***

Lassan egy hónap telt le semmiféle emlék nélkül. Niall... el volt keseredve, a szokásosnál is reménytelenebbnek találta a helyzetet.Talán tényleg nem fog emlékezni, de nem bánta annyira. Talán új életet kezdhet. Talán kilép a bandából. Igen, valószínűleg ez a helyes döntés. Elvégre mit tudna tenni? A fiúk mindent megpróbáltak, a szülők szintén, járt Írországban, és találkozott egy aranyos kisfiúval, akiről kiderült, hogy Greg fia... igen, a helyzet reménytelen volt. Maura ismét elment hozzájuk, hátha lelket tud önteni a fiúkba, ugyanis a többiek is kezdték feladni, nem láttak kiutat ebből. Nem is a bandát féltették, hanem a barátságukat. Harry pedig a végre megtalált szerelmet. Kezdett beleőrülni ebbe, nem volt képes rendesen aludni, Niallt akarta, méghozzá maga mellett. Tisztában volt vele, hogy erősnek kell maradnia, de hogy? Senki se volt úgy mellette, hogy támogassa. Aki igazán megértené. Ő csak szerette volna visszakapni a szőke srácot, hogy végre megcsókolhassa. De nem tehette. Ki tudja, lehet, hogy már sose teheti meg.
- Minden rendben, Harry? – simított végig a karján Maura. Az éjszaka közepén jártak, csak a konyhában égett a villany, ahol Harry és Niall anyukája tartózkodott. Maura persze mindenről tudott, és nem érezte jól magát, mikor ilyennek látta Haryt. Látta, hogy mennyire szereti a fiát. Még örült is, mikor kiderült, hogy összejöttek, hisz Niall jobb embert nem találhatott volna magának.
- Természetesen nincs. Ez nagyon nehéz. Túlságosan is – rázta a fejét elkeseredetten a göndör hajú, a kezét a forró bögrére kulcsolta a hidegre való tekintettel.
- Szeretném azt mondani, hogy minden rendben lesz, de már magam sem tudom. A szíve emlékszik, de az agya nem – csóválta a fejét, Harry pedig bólintott.
- Én annak is örülnék, ha valami olyanra emlékezne, ami még jóval a balesete előtt volt. Bármire, tényleg. Egy koncert, egy díjátadó, bármi. De semmi – magyarázta monoton hangon, a hangja a utóbbi időben olyan volt, mintha kifogyott volna belőle minden élet. A szemében nem volt csillogás, nem villantak ki a gödröcskéi már hosszú ideje: aggódott. Ahogy a többi fiú is. Louis elvesztette a vicces énét, nem volt többé ugyanaz. Ha Niall végre emlékezne, talán ő is a régi lenne. Zayn még kevesebbet beszélt, mint régebben, konkrétan semmit sem csinált az utóbbi időben. Csak feküdt, és valamin folyamatosan agyalt. Liam pedig... Liam borzalmasan festett. Sötét karikák a szeme alatt, könyveket bújt, emberekkel beszélt, akik segíteni tudnának, de semmi eredménye nem volt. Elvesztette a hitét.
Ilyenkor jöttek rá a fiúk igazán, hogy mennyit jelent nekik Niall. A rajongók nem értették ezt a szünetet, de a menedzsment elintézte ezt az egészet, hogy ne lássanak be ide, a „kulisszák mögé”.
Niall egyre többet volt egyedül, mindenkitől távol. Csak sétált a városban, igyekezett kezdeni magával valamit, de nem járt sikerrel. Mit tehetett volna? Szüksége volt a barátaira, hisz nagyon fontosak voltak neki, csak egyszerűen nem tudta, miként is viszonyuljon hozzájuk.
Gondolta elmegy Zaynhez egy kicsit beszélgetni, aki viszont hihetetlenül meglepődött ezen, nem számított rá.
- Niall! – kiáltott döbbenten, nem is hitt igazán a szemének.
- Beszélgetünk? – kérdezte féloldalasan elmosolyodva, Zayn pedig egyből bólintott. Niall felült a sötét hajú ágyára, s lassan beszélgetni kezdtek. Többnyire csak jelentéktelen dolgokról, mikor Louis lépett be a szobába, hogy csatlakozzon, végül a két másik fiú is bejött, és együtt szórakoztak. Mikor Niall is felengedett, a többiek is ezt tették. Louis, még ha nem is a megszokott módján, de viccelődött, Liam kicsit visszafogodtan először, később pedig teljesen beleélve magát hülyült a többiekkel, Harry pedig ugyancsak megnyílt.
Egy pillanatig minden a régi volt. Mégis, nyilvánvaló volt, hogy semmi sem ugyanaz, mint régen.
Az egyik nap úgy döntöttek, hogy elmennek a parkba, hogy egy kis friss levegőt szívjanak.
- Hé, fiúk, tudjátok, hogy min gondolkozok? – szólalt meg váratlanul a szöszi, ahogy zsebre dugott kézzel leült egy padra. – Eddig minden kérdésemre váloszaltatok, de van egy téma, amit mindenki kerül. Van valakim? – néztem rájuk, mire zavartan mind elfordultak. Hirtelen fontosabbak lettek a madarak a fákon, a cipő orra, eseteg a ruha apró, jelentéktelen gyűrődései.
- Miért érdekel? – kérdezte bizonytalanul Zayn, ő volt az első, aki meg mert szólalni.
- Nem is tudom... én tudom, hogy van valaki, aki fontos nekem, ebből pedig arra következtetek, hogy együtt vagyunk. Bár, ami azt illeti, ez hülyeség, hisz keresett volna, vagy valami, ezalatt a több, mint egy hónap alatt gondolom – húzta el a száját. – Ez egy viszonzatlan szerelem, igaz? – nézett szomorúan a srácokra, majd elkeseredetten sóhajtott. – Ez olyan furcsa. Olyan, mintha a szívem emlékezne, az agyam pedig falakat emelne az emlékek köré, így fogalmam sincs, hogy mit kéne gondolnom. Ő nem szeret, igazam van? – hajtotta le a fejét.
- De, nagyon szeret – szólalt meg Harry hirtelen, maga sem tudta, hogy mi a fene ütött belé. A srácok mind döbbenten néztek rá, Niall pedig felkapta a fejét.
- Mégse keresett, vagy valami – értetlenkedett a szőke hajú, igyekezett emlékezni.
- Ez nagyon bonyolult, de volt oka rá, hogy nem jött – mondta a göndör.
- Elég nyomós oka lehet, ha még csak látni se akar – csóválta a fejét makacsul.
- Niall, Te vagy neki a legfontosabb, oké? – nézett rá szigorúan Louis. – Akár hiszed, akár nem, ez így van. De nem tudhatod, hogy ki az. Csak bízz bennünk, rendben? – kérte kedvesebb hangon, Niall pedig elégedetlenül ugyan, de bólintott.
- Ez annyira hülyeség! – kelt ki magából végül, nem bírta magában tartani. – Ostobaság ez az egész! Semmi kedvem sincs tovább ezzel szenvedni! Elegem van. Inkább hazamegyek Írországba, új életet kezdek, vagy tudom is én! Csak... hagyjon engem mindenki békén, belefáradtam ebbe! – állt fel indulatosan, de Harry szoros ölelésbe vonta őt. Nem akarta így látni a szöszi barátját. Lágyan, kedvesen simogatta a hátát, s várta, hogy megnyugodjon. Szorosan tartotta, Niall pedig  egy mély sóhajt hallatott, ahogy a légzése kezdte a normális tempóját felvenni. Őt érezte magához a legközelebb. Érezte, hogy vele van, hogy nem hagyja el, hitte, hogy Harry mellett nem lenne semmi baja sose. Az arcát a göndörke vállába temette, mélyeket lélegzet, ahogy újabb és újabb képek törtek elő az elméjéből. VMA, Brit Awards... Fellépések a világ minden táján. Skócia, Írország, New York, Chicago, Ázsiában számtalan hely, Japán, Kína, majd Ausztrália... Ez mind hihetetlen. Egy koncerttel lett vége az emlékek áradatának, de ennyi épp elég volt. Rájött végre, hogy ki ő, hogy ez a banda nélküle nem banda. Utolsó emlékei alapján már csak másfél év hiányzik neki. És a legfurcsább, hogy most nem fájt az emlékezés, nem nyomott a feje, minden olyan könnyed volt. Harry miatt.
- Köszönöm, Harry – mosolygott megnyugodva, szívét boldogság töltötte el. – Emlékszem. Hihetetlen, hogy mit teszel velem – nevett fel. - Már csak olyan másfél év van kimaradva – mondta széles mosollyal, Harry pedig mosolyogva bólintott, noha a szöszi énekes tisztán látta, hogy nem volt az olyan őszinte. De nem foglalkozott vele, nem tartotta annyira nagyon fontosnak. Hazamenve már tökéletesen tudta, hogy mi hol van. Nem ijedt meg, vagy hasonló. Hisz sok ideje ott él már. Felhívta az anyukáját, elújságolta a nagy hírt, aki el volt ragadtatva, nagyon örült.

A fiúk szintén boldogok voltak. Lassan Niall már mindenre fog emlékezni, a kérdés csupán a „mikor”. És éppen ez az. Még mindig nem emlékszik Harryre, akit ez teljesen kikészít.

***

Újabb hetek, napok, órák percek, de semmi. Semmi az égvilágon. Niall fent volt a szobájában, a telefonján szórakozott, Liam a kertben volt Zaynnel, csak beszélgettek. Louis és Harry pedig odalent voltak a nappaliban, agyaltak ezen az egész szituáción.
- Harry, nagyon sajnálom ezt az egészet – mondta Lou halkan.
- Én is – bólintott a göndör hajú, egy takaró alatt a térde fel volt húzva a mellkasához, azt ölelte át a karjaival, miközben az állát rátámasztotta, s üres tekintettel meredt maga elé.
- Hát elfogadtad? – simogatta a hátát megértően, mégis végtelen szomorúsággal a szemében. Annyira szerette volna, ha a legjobb barátainak minden rendbe jönne. Niall még csak nem is sejti, hogy mit tesz Harryvel.
- Mit tehetnék, Lou? Niall semmire sem emlékszik abból, hogy ki szereti őt, s bár biztos fog majd, én már belefáradtam. Az érzéseim közel sem játékok, minden nagyon is igaz, valós, komoly. Szeretem őt, ő is engem, mégis, nem tudom őt megölelni, vagy csak egyszerűen megcsókolni, ez pedig kiborít. Gyűlölöm, hogy nem lehetek boldog igazán – vallotta be, hisz Louisban, a legjobb barátjában megbízott, hiába nem adta ki sokszor az érzéseit ilyen nyíltan.
De hát mit tehetett volna? Elege volt. És nem volt hajlandó tovább játszadozni.