2014. augusztus 31.

From the other side

Sziasztok!
Itt is van egy következő kért történet, amit Kirának íródott nagyon sok szeretettel. Lilo, és természetfeletti. Ilyennel még nem találkoztam, számomra is különleges, hisz apukám is segített egy kicsit benne az ötlet szempontjából. Valamint az egyik osztálytársamnak is köze van hozzá.
U.i:Mint sokan mások, én is gondolkoztam, hogy miként oldom meg a részek hozását, és arra jutottam, hogy az iskolára kell koncentrálnom most.
Bár még van a tarsolyomban egy félig angol történet, még három rész a MYOB-ból, valamint egy kért történet érkezik még, nem tudom, hogy fogok érkezni.
Most mindenképpen az iskola a legfontosabb. Remélem, megértitek.
U.ui: És itt is boldog születésnapot az egyik legeslegjobb barátnőmnek, Lana-nak.
xoxo Lora  

From the other side

23 éves férfi voltam, elég különleges állással. Még gyermekkoromban jöttem rá a különös képességemre, ami a megalapozója volt a munkámnak is. Amolyan detektív-féle voltam. De senki se gondoljon itt Sherlock Holmes-ra, semmi közöm sincs ahhoz. Nem volt személyes Dr. Watson-om, és nem volt remek megfigyelőképességem se. Akkor gondolom felmerül az emberekben, hogy miért is lettem én detektív. A hasamra ütök és mondok valamit, hátha bejön? Nem.
Egy- állítólag- nehéz ügyhöz készültem, egy férfi családját ölték meg kegyetlenül, de nem tudták megállapítani a gyilkos fegyvert, nem tudták megmondani, hogy ki volt az elkövető. Megkötöttem a nyakkendőmet, elvégre a hivatalos megjelenés fontos, a kiolvashatatlan tekintet, az érzelemmentes arc pedig tisztelet vív ki magának. Nem voltam átlagos, s ennek megfelelően viselkedtem.
- Jó napot, Mr. Payne, örülök, hogy eljött – szólított meg egy rendőr a tett helyszíne előtt, a kertben. Sárga rendőrszalaggal volt a ház körbevéve, a hideg télre való takintettel a hosszú kabátom magam mögött lebegett, ahogy határozottan átléptem a számomra jelentéktelen élénk színű vackot. Csak biccentettem, s bementem a házba. Találkoztam a családját elveszített férfival, aki teljesen összetörtnek tűnt a vesztesége miatt. A házban képek díszelegtek egy aranyos kisfiúról, ahogy a férfival, valamint egy nővel mosolyog a képeken. Körülbelül 5-6 éves lehetett, a nő pedig valószínűleg a feleség volt. Hát ők voltak a brutális gyilkosság elszenvedői. Körbejártam a házat, bizonyítékokat keresve. Nem törődve a szabályokkal, megfogtam a tárgyakat, forgattam a kezeimben, miközben a rendőrök hallgatták a férfi beszámolóját arról, hogy miként talált rá a családjára. Fél füllel figyeltem csupán.

- Van valamiféle rosszakarója? Akár magának, akár a néhai feleségének? – tette fel a kérdést a rendőr, aki engem is fogadott, hangja tárgyilagos volt, komoly. Magamban mosolyogtam, plusz pontot adtam neki, hisz jól végezte a munkáját: egy rendőrnek a helyszínen el kell vonatkoztatnia a személyes érzésitől, s a tényektől. Egy gyilkossal való foglalkozás során nem mutathatod a megvetésed, tárgyilagosnak kell lenned, a tényeken alapulva szabad döntést hoznod. A két rendőr arcán most nem látszott sajnálat, nem mutathatták ki. Ám számomra nyilvánvaló volt, ahogy maga az eset is.
- Maga egy jól menő cég társtulajdonosa, jól tudom? – szóltam bele a beszélgetésbe, megszakítva a végtelennek tűnő monológot.
- Igen – bólintott értetlenül.
- A társát pedig David Lewis-nak hívják, aki egy amerikai származású vállalkozó, ha nem tévedek – fordultam felé nyugodtan, épp csak elpillantva egy antik vázáról.
- I-igen... De ezt honnan tudja? – hebegett értetlenül, mire ciccegve elfordultam, mintha nem is lenne nyilvánvaló.
- Na vajon? – néztem rá gúnyosan.
- Akkor azt mondja, hogy ő tette? – fehéredett el az arca, vállai berogytak, mire megforgattam a szemem.
- Dehogy! Van egy lánya, Anabell Lewis. A helyzet a következő: Ez a lány úgy érzi, hogy az apja nincs eleget otthon, nem foglalkozik vele eleget a munkája miatt. Mivel Maga a társtulajdonosa a cégnek, úgy érzi, hogy Maga az, aki elveszi az apját tőle. Meg akarja mutatni, hogy milyen, ha elveszíti egy családtagját, ám nem számított a kisfiára, s elkeseredettségében vele is végzett – vázoltam fel. – Az egyik barátja is részt vett a bűncselekmény elkövetésében, ő szerezte be a gyilkos fegyvert, egy bizonyos Albert Smiths. – A két rendőr, valamint a férfi is elhűlt, ahogy elmondtam a tényeket. – A munkatársát felelősség nem terheli, a lánya, valamint annak barátja büntetetendő, enyhítő körülmény nem áll fent – mondtam, magamban pedig elkönyveltem, hogy ez sem volt olyan nagy kihívás. – Nézzék csak! – indultam el a konyha felé. – Senki sem gondolná, hogy a gyilkos fegyvert a bűncselekmény elkövetése után a helyszínen helyezték el. A két kölyök azt hitte, hogy roppant okos, ám zöldfülűek, nem értenek ehhez, csupán az elkeseredettség hajtotta a lányt, a fiút pedig a vak szerelem – köptem szinte a szavakat, szánalmasnak tartottam az ilyet.

Könnyedén húztam el az egyik festményt a falról, s feltártam a falat, ami pont olyan volt, mint a többi.
- Ezt nem értem… Mit kéne itt látnunk? – szólalt meg tétován a férfi, mire megfordítottam a festményt, s felnyitottam, hogy feltárjam az ezüst markolatú kést, ami a gyilkos fegyver volt. Gumikesztyűt húztam, s kivettem onnan, s egy zacskóba helyeztem.
- Rajta, küldjék be vizsgálatra, mindkét gyerek ujjlenyomatai rajta lesznek, s biztos vagyok benne, hogy a kihallgatás során ők maguk is színt vallanak. – Számomra az ügy itt le is zárult, nem kellett több szót erre fecsérelnem. Unottan forgattam a szemem, hallgatva a hálát, majd magamra erőltetve egy mosolyt jeleztem, hogy nincsen semmi ok hálára, szívesen segítek, ha tudok.
Hazaérve ledobtam magamról a kényelmetlen öltönyömet, s valami könnyedebb ruhát választottam, amit fel tudok venni. Csak reméltem, hogy arra a napra nem érkezik több hívás bűntényekhez. Ez például meglepően könnyű volt. Na, persze nem mondanám ezt, ha nem lenne ez a furcsa képességem. Csak azért viselkedek így, hogy a tekintélyem megmaradjon, egyébként pedig kedvesnek mondanám magam. Valóban szeretek segíteni az embereknek, legyen bármiről is szó. Egyetlen egy ember van, aki tudja a titkomat, Zayn a neve. Mindig mellettem volt, sosem fordult el tőlem, még akkor sem, ha mindenki más igen. Csodálatos barát, mindig ott volt és ott van nekem, ha kell.
Általában nem volt gondom az ügyekkel, elmentem a helyszínre, ott töltöttem maximum 10 percet, és azzal már meg is tudtam mindent. Nem volt még olyan, amit nem tudtam volna megoldani, általában minden egyszerűen jött, legyen az bankrablás túszejtéssel, undorító szervkereskedelem, kegyetlen gyilkosság, vagy esetleg kényszer alatt végzett bűncselekmény.

***

Napokig nem is igazán volt dolgom, elmerültem a nyugalomban. Bár szerettem az izgalmas helyzeteket, amikor az adrenalin is az egekbe szökik, néha mégis jól esett kiereszteni a gőzt, és egyszerűen élvezni a jóleső semmittevést.
A telefonom alattomos csörgésére felmordultam, de lenyugtatva magam vettem fel a jól ismert számot.
- Jó napot, Mr Horan – köszöntem a rendőr főkapitánynak, aki ritkán ugyan, de a fontos, nehéz ügyeknél személyesen keresett meg.
- Mr Payne, szeretném, ha a segítségünkre lenne – hangja hivatalos volt, mégis, emberibb volt, mint a beosztottaké. – Kérem, jöjjön be a kapitányságra az elkövetkezendő negyed órában – mondta, én pedig magamban sóhajtottam egyet.
- Ott leszek – mondtam, s leraktam a telefont. Felálltam, magamra öltöttem a zakómat, a nap miatt pedig egy elegáns napszemüveget is felvettem. Az aktatáskám a kezemben pihent, s beülve a fekete Camaro-ba elindultam.
A főkapitányság sokaknak kissé hűvös volt, nekem mégsem tűnt ellenszenvesnek. Tudtam, hogy hova kell mennem: Az irodába lépve megláttam Mr Horan-t egy férfi társaságában, aki elég zavartnak tűnt.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar ideért – állt fel a főkapitány, hogy kezet fogjunk, amit könnyedén szorítottam meg. Jó kacsolatot ápoltam vele, nem volt ellenszenves, becsületes, jó ember volt. Megigazítva a ruháját visszaült, s intett, hogy nyugodtan foglaljak helyet. – Szeretném bemutatni Louis Tomlinson-t, aki a rendőrséghez fordult segítségért, ám szeretném, ha maga foglalkozna az üggyel. - Csak bólintottam egyet, jelezve, hogy megértettem, s a kezemet nyújtottam bemutatkozásképp. – Át is kísérném magukat, ahol Mr Tomlinson elmondhatná a részleteket – mondta, majd felállt, egy tág irodába vitt minket, majd el is köszönt.
- Nos, Mr Tomlinson, szívesen hallanám az ügyet – fordultam felé, ahogy egymással szemben leültünk az asztalhoz.
- Kérem, csak Louis – mosolygott bátortalanul. Most néztem meg először alaposabban, hogy kivel dolgozok együtt: Barnás haj, kék szemek, ő maga 22 éves, a legjobb barátjával, egy úgy nevezett Harry Styles-szal él együtt. Hogy ezt honnan tudom? Az maradjon még az én kis titkom egyelőre.
- Nos, Louis, elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem megütve egy lágy tónust, hisz láttam, zavartan érzi magát a hivatalos hang miatt.
- Diszpécserként dolgozom, lassan négy éve már – kezdte, én pedig bólintottam, ösztönözésképp a folytatásra. – Két napja érkezett egy hívás, várva a segítségem. Míg megkerestem a kért számot, a vonal másik végén beszélgetés foszlányokat hallottam meg. Egy férfi beszélt a hívóhoz – magyarázta.
- Fel tudod idézni a párbeszédet? – kérdeztem.
- Megpróbálom – bólintott, s lassan kifújta a levegőt.  
„Elintézted, amit kellett?” – Ezt mondta a másik fél.
„El, természetesen alapos munkát végzek.”
„Helyes, már nagyon idegesített a kis picsa. Állandóan nyavalygott és bőgött. Utálom az ilyet. A következő csitrit is el kéne lassan hallga...” – Itt megakadt a férfi, gondolom a másik a helyzet miatt leintette. Időközben megtaláltam a kért számot, így kapcsoltam, mintha semmi sem történt volna. Nem volt több, amit hallottam – rázta meg a fejét sajnálkozva. Csak bólintottam.
- Esetleg el tudnád mondani a telefonszámot? Vissza tudod keresni? – kérdeztem, hisz fontos lehet.
- Már akkor leírtam, itt is van – húzta elő a zsebéből, én pedig elvettem tőle. Elismerően bólintottam, okos srác volt.
- Köszönöm. Ha megadod telefonszámod, valószínűleg foglak keresni néhány részletért még, ha úgy alakul – mondtam, s felálltam. Ő is így tett, s a kezét nyújtotta, amit természetesen elfogadtam, s búcsúképp még rámosolyogtam. Kicsit félve viszonozta, de aztán felengedett.

***

A telefonszámot az ezzel foglalkozó rendőrnek adtam oda, hogy nyomozza le, de nem talált semmit. Ehhez a számhoz nem tartozott készülék. Nem találtunk semmit, ami most fordult elő velem először. Idegesen rágtam a szám sarkát, nem gondoltam, hogy egyszer leszek ilyen helyzetben. A kért telefonszám pedig egy pizzériához tartozott. Basszus. Hazamenve agyaltam, hogy mi lehet a helyzet, a rendőrség pedig egyből leszűrte, hogy most akadályhoz érkeztem. Kivételes alkalmak egyike.
Másnap kénytelen voltam felhívni Louist.
- Miben segíthetek? – hallottam meg a hangját.
- Azon gondolkozom, hogy esetleg vissza lehet-e az adatbázisban keresni a hangot? Van rögzítve egy ilyen beszélgetés? – kérdeztem, de a vonal másik vége egy ideig süket maradt.
- Elképzelhető – mondta. Megadta a címet, s kért, hogy menjek oda.
Mikor megszereztük, beküldtük hang általi keresésre, nekünk pedig csak várni kellett.
- Bocsánat, hogy megkérdezem... de igaz, amit a tehetségedről mondanak? Az, hogy mindent tudsz? – kérdezte félve, ám kíváncsian. Tehetség egy fenét, képesség!
- Igaz – bólintottam. Épp egy kávézóban ültünk, gondoltuk, hogy elütjük az időt. – Te például a legjobb barátoddal élsz együtt, Harry Styles-szal. Lassan 10 éve vagytok legjobb barátok. Sok testvéred van, akik közt csak egy fiú van. Te vagy a legidősebb testvér – néztem végig rajta, s mondtam el a fontosabb dolgokat.
Louis egy ideig elképedve nézett, aztán bóintott.
- Igen – bólintott egy kicsit sokkosan. – Nem csodálom, hogy minden ügyet könnyedén oldasz meg – nézett elismerően. Halványan elmosolyodtam, s biccentettem a dicséretre. Sok idő telt el, míg vártunk, addig is beszélgettünk. Témák témákat követtek, ő sem feszengett, én is valamivel szabadabban beszéltem, mint szoktam másokkal.
A telefonom csengőhangja viszont megszakította a beszélgetésünket.
- Igen? – szóltam bele a készülékbe.
- Megtaláltuk a hang alapján a férfit. Benett Bowman, büntetett előéletű férfi. Drogkereskedés miatt zárták be, 2 éve szabadult.
- Köszönöm – mondtam, s miután megmondta a rendőr a lakcímét a férfinek, letettem.
- Louis, jobb lenne, ha hazamennél. Ideje meglátogatnom ezt a férfit. Vagy legalábbis szaglásznom egy kicsit – álltam fel, s a pénzt az asztalra raktam, magamra vállalva a kettőnk kávéját.
- Vigyázz magadra,  Liam – szemében egy csipetnyi aggódás villant, mire melegen rámosolyogtam.
-  Mint mindig – bólintottam, s az utcán fogtam egy taxit, akit a megadott címtől valamivel arrébb küldtem. Nem akartam, hogy tudja hova tartok. Kifizettem, s kiszállva megvártam, míg elhajt, én pedig elindultam a régies, mégis elegáns házhoz.
Megálltam, s csak figyeltem. Minden tárgyat alaposan végigmértem, s lehunytam a szemem.
Ideje, hogy mondjak pár szót a képességemről: Ránézek egy tárgyra, látom, amit ő látott. Ha egy férfi ujján gyűrű van, s rákoncentrálok, abból a szemszögből nézem végig a férfi életét. Amit a gyűrű lát, látom én is. A képességem a legmagasabb szintekig fejlesztettem, senki sem tudja, hogy ilyet is tudok. Még csak nem is sejti, hogy ilyen folyik a háttérben.
A legutóbbi bűnténynél egy váza volt a segítségemre; megmutatta, hogy a két fiatal hogyan végez a nővel, s a kisfiúval. Majd mikor láttam, hogy a konyhába tartanak, én is odamentem, s a mosogatógép megmutatta nekem, hogy hová rejtették a kést. Ilyen egyszerű. Csak ott kell lennem a tett helyszínén, hogy képes legyek végignézni ezeket a szörnyűségeket. Ugyan fáj látni ilyenket, ez a szükséges rossz. Kénytelen vagyok átélni ezeket, hogy az elkövető nyomára bukkanjunk, s, hogy elmondhassam mi történt, s hogyan. Bár rémálmaim vannak ettől, nem adnám fel ezt a munkát semmiért sem.
Ezért is voltam ilyen nehéz helyzetben ennél a bűnténynél: nem a helyszínen voltam. Nem tudtam honnan elindulni.

A ház kihaltnak tűnt, minden esetre udvariasan bekopogtam, ám semmi válasz nem érkezett. Kezemet óvatosan a kilincsre helyeztem, az pedig engedelmesen adta meg magát nekem.
Mikor beléptem, nem az fogadott, amit vártam. Hideg, fehér falak, üres szobák. Se szekrények, se asztalok, se pedig polcok. Sehol. 
Ötletem sem volt, hogy mi volt itt. A férfinak ez a lakcíme, nem más. Értetlenül néztem körbe, de semmi sem volt, amin használhattam volna a képességem. Falon nem megy, az túl nagy falat. Az sosem megy. Körbenéztem a házat, még lámpák sem voltak. A kis túrám végeztével csalódottsággal vegyített bosszúsággal mentem ki, s egy taxit fogva hazamentem. Felhívtam Louis-t, ám nem vette fel. Valószínűleg dolgozott, hisz akkor szokta lenémítani a telefonját. A telefonom megcsörrent,  hívó pedig nem volt más, mint Niall Horan.
- Mr Payne... Mr Tomlinsont elrabolták. Megtudták, hogy keressük őket, a két férfit, s rögtön tudták, hogy ő adta le a drótot nekünk. Kérem, keresse meg mert nem hiszem, hogy kegyelmeznek neki – hangja kétségbeesett volt, bármennyire is szerette volna titkolni, nem ment neki.
- Azonnal indulok – csaptam le a telefont. Pontosan tudtam, hogy mit kell tennem. A hálószobámba sietve előkaptam a fegyverem, amit eddig nem sokszor kellett elővennem, de ez bizony egy olyan helyzet volt.

A kocsimba pattanva rögtön Louis házához siettem. Az együtt idő alatt eléggé megkedveltem, épp ezért nem pusztán  kötelességből akartam minden áron a nyomára bukkanni. Harry, Louis legjobb barátja kétségbeesetten nyitotta ki az ajtót, s azonnal arrébb is lépett, hogy beengedjen. Nem kérdezett semmit, csak a kezét tördelte, s várt. Tudtam, hogy innen vitték el. Végignéztem a tárgyakon, melyek ott voltak, s azonnal tudtam, hogy hárman törtek be, s benyugtatózták Louist, aki hiába ellenkezett, esélye sem volt. Elvitték. A férfiakon maszk volt, nem láttam őt magukat, viszont nagy hibát követtek el: megemlítették, hogy hová viszik.
Szó nélkül hagytam ott Harryt, s beülve a kocsimba felzúgattam a motorját.
A régi raktár. Annak a közelében senki sem jár. Logikus.
Nem hívtam a rendőrséget, nem volt időm rá. Háromszorosan léptem át a sebességhatárt, de nem róhatta senki a számlámra; itt életek forogtak kockán!
- Louis, legyél még életben! – morogtam magamnak, mikor óvatosan becsuktam az ajtót, hogy ne keltsek feltűnést.
Felhúztam a pisztolyom, s nekiindultam a raktárnak. A vasajtó nyikorogva nyílt ki én pedig fenntartott pisztollyal bementem. Ám megint üres volt az egész. Nem, itt kell lenniük! Nem tudhatnak a képességemről, így nem vezethettek félre! Itt vannak!
Nagyokat lélegezve leengedtem a pisztolyom, s körbenéztem. Az eszem üvöltötte, hogy tennem kell valamit, a szívem pedig helyeselt a mellkasomban. Ám nem tudtam. Ekkor pedig a vasból készült falakra terelődött a pillantásom. Muszáj volt megpróbálnom.
Sikerülnie kell! – kiáltottam magamban, de egyesülve a fallal csak sötétséget láttam. Nem engedelmeskedett az akaratomnak, ahogy a kisebb tárgyak szokták. Túl nagy volt. Túl nagy falat.
Mikor sikerült lenyugodnom, elszánt tekintettel húztam ki magam. Az egyik kezemet a falra helyeztem, s lehunytam a szemem. Mint egy videó, úgy játszódott le előttem a múlt. Mikor megtaláltam, amit kerestem, láttam, ahogy végighúzzák Louist a mocskos földön, ki kába volt, a nyugtató tette a hatását. Az egyik sarokban viszont az egyik pasas kinyitott egy rejtett ajtót, ami lassan elnyelte őket.
Nehezen lélegezve mentem arra, s felnyitva az ajtót lépcső fogadott. Az ajtó bezárult mögöttem, én pedig egy rossz krimiben éreztem magam. A levegő dohos és nehéz volt. Egyre mentem befelé, míg nem hangokat hallottam meg. Óvatosan néztem be, s előkapva a telefonom írtam egy gyors üzenetet Niallnak.
Louist egy székhez kötözték, már éberebbnek tűnt, mint eddig.
- Sajnálatos, hogy egyik rendőrke sem segíthet neked – húzta el gúnyosan a száját az egyik férfi. Mellette még ketten álltak, a középső volt az, akit mi kerestünk. Ő volt Benett.
- Ha egyszer mégis megtalálnak, te már... nos, nem ilyen egészen fogsz kinézni – mondta nyugodtan Benett.
- És még az az átkozott Payne sem tud megmenteni téged. Fogalma sincs, hogy hol keressen minket – vigyorgott a harmadik férfi is. – Nem vagyunk kölykök, profin űzzük a munkánkat. Sok ideje vagyunk ebben benne, minket nem olyan könnyű elkapni, mint azt gondolod – rázta a fejét lesajnálóan, s a kezében lévő kést könnyedén végighúzta Louis arcélén. Látszott, hogy eléggé sokat kínozták már, muszáj volt közbelépnem. 

Nem esett jól, hogy így láttam. Hangtalanul sóhajtottam, hogy a mellkasomban hevesen verő szívem lenyugtassam, majd elszántan felpillantottam. Tudtam, a legnagyobb fegyvereim a szavak lesznek. Ideje volt belevágni!
- Sajnálatos, hogy ennyire alábecsültök engem – léptem ki a rejtekhelyemről, a pisztoly a kezemben lógott. Talán ostoba voltam, nem tudom. – Fáj, nagyon fáj – tettem a kezem a mellkasomra játszott sértődöttséggel.
- Hogy kerülsz ide, Payne!? – kérdezte haragosan a főnök.
- Benett, túl keveset gondolsz rólam – csóváltam a fejem. – Tudod, harapok, ha azokat bántják, akiket nem kéne – mondtam nyugodtan. Nem volt náluk pisztoly, hamis biztonságérzetben ringatták magukat. A kis naivak.
- És mit számítana neked valaki ilyen, mint ez a kissrác itt? – adott egy nagy pofont Louisnak, én pedig összeszorítottam erre a fogaim, bár kívülről teljesen nyugodt maradtam. Louis feje előrebukott, majd gyengén felemelte, s a kék íriszei az enyémbe fúródtak tele szomorúsággal és csalódottsággal. Szörnyen rosszul esett így látnom, játszanom kellett a szerepet, hogy sikerüljön, amit elkezdtem.
- Ki mondta, hogy érdekel? – vontam fel a szemöldököm, amivel végleg összezavartam őket, Louis pedig lehajtott a fejét.
- Mi másért lennél itt? – kérdezte az egyikük, akinek rohadtul nem érdekelt a neve.
- Volt egy lány, nem is annyira rég... nos, Őt nem igazán kellett volna bántani – ráztam a fejem. – Ami azt illeti, mi jegyben jártunk. Ti pedig voltatok olyan kedvesek, hogy megöltétek azt, akit mindenkinél jobban szerettem – néztem rájuk szomorúan. – Nem kérek semmit, csak szeretném, ha ideadnátok nekem a holttestet – mondtam könnyedén. – Ennyi. Louis és a többiek felőlem maradhatnak. Nekem csak a lány kell – mondtam komolyan. Az egyik férfi bólintott, s kinyitott egy másik rejtett ajtót, ami még mélyebbre vezetett. Erős hullaszag áradt onnan, tehát feltételeztem, hogy az eddigi áldozataik mind ott voltak. Tökéletes. Két férfi lement a lányért, Benett pedig fennmaradt velünk.
- Tudod,  Payne, csodálkozom, hogy nem érdekel a srác sorsa – húzta ismét végig rajta a kését, mire Louis szeméből a fájdalom könnyei szöktek ki, bár láttam, hogy nem akart gyengének mutatkozni. Szörnyen megtört volt. – Egész végig azt hajtogatta, hogy majd Te fogod megmenteni. Bizton állította – merengett el, én pedig csak vállat vontam.
- Nem tudom, hogy miért gondolta.  Semmi közöm sincs hozzá – ráztam a fejem, odafent pedig meghallottam azt, aminek már épp ideje volt. Úgy tűnik, hogy Benett és Louis nem figyelt fel erre.
Ösztönösen mozdultam a szék hátulja felé, s egy bicskával vágtam el a Louis csuklóját odabilincselő köteleket, míg egy kommandós csapat berontott, s lefegyverezték Benettet, míg páran lementek, hogy felhozzák a két lent lévő férfit. Az egyik kommandós átvette tőlem a sebesült Louist, én pedig felmentem a lépcsőn, hogy minél hamarabb kiszabaduljak onnan a friss levegőre.
Niall jött felém tárt karokkal. Boldognak tűnt, arcén széles mosoly látszott.
- Liam! – Most először használta a keresztnevem. – Annyira örülök, hogy épségben látlak! Remek munkát végeztél azzal, hogy megtaláltad a bázist, és még Mr Tomlinsont is megmentetted! Csak gratulálni tudok! – mondta, majd szoros ölelésbe vont, amit esetlenül viszonoztam. Csak le akartam végre nyugodni, s Louist is biztonságban tudni. Őt egy mentőautó hátulján gyorsan lekezelték, de nem volt szükséges kórházba vinni. Egy takaró volt rajta, hisz a sokk miatt szörnyen remegett, s forró teát kortyolgatott. Lassan odasétáltam mellé, ő pedig összerezzent, mikor melléültem.
- Louis, minden rendben? – kérdeztem halkan, ő pedig remegve bólintott, de nem nézett rám. – Tudnod kell, hogy semmi sem volt igaz, amit mondtam. Csak húzni akartam az időt, míg a rendőrök megérkeznek. Sajnálom – mondtam suttogva, ő pedig bólintott.
- A munkádat végezted. Nem kell bocsánatot kérned. Ez a munkád, nincs jogom beleszólni. – Hangja remegett, de én csak a fejem csóváltam.
- Nem, nem csak munka miatt mentettelek meg. Hanem mert nem akartam, hogy bajod essen. Nagyon... megkedveltelek, míg együtt töltöttük az időt – mondtam bátortalanul, ami nem sokszor fordult még elő velem eddig. Már épp válaszolt volna, mikor egy megkönnyebbült hangot hallottunk meg.
- Louis! Szent ég... annyira aggódtam! – tört elő a semmiből egy göndör üstök, s szinte Louis nyakába ugrott.
- Harry, nyugi, jól vagyok – tolta el mosolyogva Louis, ő pedig csillogó szemekkel nézett rám.
- Mr Payne, annyira boldog vagyok, hogy megmentette! Nem csalódtam, láttam, hogy mennyire fontos ez neki. Köszönöm! – mondta lelkesen, s a kezét nyújtotta. Érzelemmentessé tettem az arcom, s bólintva megráztam.
- Haver, majdnem oda lettél. Te nagyon bolond vagy – hallottam meg egy mély hangot, mire elmosolyodva fordultam Zayn felé.
- Minek köszönhetem, hogy a nagy Zayn Malik megjelent egy ügyemnél? – vontam fel a szemöldököm szórakozottan, ő pedig felnevetett.
- Ezzel van tele már most a rádió. Mégis a legjobb haveromról van szó! Ki szívatna a múltammal, ha te otthagynád a fogad? – vigyorgott, s szorosan megölelt. Mellette nem kellett szigorúnak, vagy másnak tűnnöm, hanem egy megkönnyebbült, fáradt férfi voltam az ölelésében.
- Jogos. Nélkülem nem tudnál élni – ráztam a fejem.
- Louis jól van? – kérdezte halkan a fülembe, mire bólintottam. Természetesen tudott róla.
- Igen, bár a bent lévő színjátékom miatt most tart tőlem. De muszáj volt.
- Ne aggódj, nem lesz gond. Ki kell ezt pihennie, ennyi az egész. – Csak bólintottam, biztosan igaza volt. Most csak pihenni szerettem volna.

A napokban nem volt egy ügyem sem, a rendőrségnek egy ideig nem volt szüksége rám, én pedig kiélvezhettem a nyugalmat, amit kaptam. Már csak addig is, míg valaki be nem kopogott az ajtómon. Álmosan nyitottam ki, hogy szembetaláljam magam egy ideges Louis-val, aki sokkal jobb színben volt, mint napokkal ezelőtt. Szó nélkül engedtem be, s csináltam teát magunknak. Ő már a nappaliban ült, mikor a kezébe nyomtam a bögrét, s leültem mellé.
- Jobban vagy? – kérdeztem, mire bólintással felelt.
- Igen – mondta. Ennyire futotta, egy ideig csönd volt közöttünk.
- Te... azt mondtad, hogy kedvelsz. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés, én mégis inkább bólintottam.
- Jól hallottad.
- Miért? – kérdezte végre belenézve a szemembe, én pedig összeráncoltam erre a szemöldököm.
- Talán mert így van? – kérdeztem vissza, hisz ez nyilvánvaló.
Egy sóhajtással elfordult, s a száját harapdálva gondolkozott. Nem bírtam ki, hogy meg ne nézzem, mi volt vele az elmúlt pár napban. Az órájára tévedt a tekintetem, ami mindig rajta van.
- De ezt Harry is mondta neked, ha jól tudom – mosolyogtam rá kedvesen. – Csak te nem hittél neki.
- Na, jó! Honnan tudsz olyan dolgokat, amiket nem lenne lehetséges? – kérdezte csodálkozva, mire felsóhajtottam.
-  Az órád árult el – böktem az említett tárgy felé, ő pedig zavartan meredt a szemeimbe. – Látom azt, amit a tárgyak láttak, mióta elkészítették őket – mondtam elpillantva, s inkább kortyoltam egyet a bögrémből.
- Hű – volt az egyetlen reakciója. Letettem az üres bögrét, s ránéztem.
- Nincs tehetségem, csak képességem – vontam vállat.
- És? Ha ezzel segítesz, nincs vele semmi baj – rázta könnyedén a fejét. Csak bólintottam, de képtelen voltam bármit is mondani. Mit kellett volna mondanom?
Kivettem a kezéből a bögrét, s letettem az asztalra az enyém mellé, majd az értetlen archoz fordultam. Csak az arcára helyeztem a tenyerem, s magamhoz húztam egy csókra.
Már a kezdetek kezdetén is pontosan tudtam, hogy meleg. És, hogy minden esélyem megvan nála. Ajkaim kitartóan mozogtak az övéin, s miután felébredt a döbbenetéből, lágyan csókolt vissza. Az ajkai nagyon puhák voltak, egyszerűen csak jól esett csókolni Őt.
- Köszönöm, hogy megmentettél – vált el tőlem. – Mindent köszönök – mosolygott rám, én pedig melegen viszonoztam a gesztust.
- Bármikor, Lou – simítottam meg az arcát. Lehunyta a szemét, s most ő csókolt meg engem.
Amennyiben a képességemmel jót tehetek Neki és a világnak, mindig használom azt. Én erre születtem.






7 megjegyzés:

  1. Először is, nagyon sajnálom, hogy nem tudsz olyan sűrűn hozni majd részt, de teljes mértékben megértem... És köszönöm az egyik leges-leges-legjobb barátnőmnek a felköszöntést! <3 A részhez csak annyit, hogy én nem nagyon szeretem a detektíves, nyomozós sztorikat, de te nagyon jól megírtad. Csodás volt, mint mindig :) Đ. xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy megérted! :)
      Nagyon szívesen, drága ;)
      Örülök, hogy elolvastad így is, hogy nem igazán szereted, s még tetszett is!

      Törlés
  2. Wow, Loraa*-* !!! Ez... Valami csodálatos lett! Oké, legtöbbször mindig ezt írom, de ami igaz, az igaz. ;)
    És én is nagyon sajnálom, amiért kevesebb sztorival lepsz meg majd minket, de persze én is teljesen megértem.
    Szóval, nem is tudom, mit írhatnék még. Imádtam, imádlak, és sok sikert kívánok a következő tanévhez!
    Pusy: Naomi Greg xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Köszönöm szépen!
      Köszönöm a Te megértésed is :)
      Én is imádlak, neked is sok sikert!

      Törlés
  3. Ohhhhh Babeee ez valami fantasztikus volt, nem hittem, hogy ilyen jól összehozod majd nagyon imádtam, nagyon nagyon huhúúúú, kár, hogy csak a végén jöttek össze :( de így is nagyooon jó vooolt

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vérszomjas Koala2014. augusztus 31. 20:44

      Szia, bocsi nem akarok bunkó lenni, de ezt csak én mondhatom neki, ne merészeld többet le "Babe"-ni, mert megtalállak, és megharaplak!

      Törlés
    2. Köszönöm szépen, nagyon örülök Virág, amiért így gondolod :) Igen, csak a végén jöttek össze, de örülök, hogy így is tetszett! :)
      Kedves Koala! :)
      A harapás nem egészséges, de vicces, hogy így reagálod le! :)

      Törlés