2014. április 18.

Above the clouds

Sziasztok!
Itt a szünet, aminek a legnagyobb részét írással töltöttem, aminek meg lett az eredménye. Imádom a természetet, ami meg is látszik, imádom őket, és az szerintem szintén :)
Egy kis csemege a Larry fanoknak, hisz nem tudtam volna nem megírni ezt, annyira adta magát.
Szombaton pedig születésnapon, biztos, hogy nem tudok semmivel se jelentkezni majd, de aztán érkezek :)  Nagyon jó olvasást ehhez, remélem, tetszeni fog nektek!
Ui: A kép utalás arra, hogy az idő múlik...
xoxo Lora

Above the clouds

Nem mondanám, hogy rossz életem volt. Iskolába jártam, én voltam az, akin mindenki átnézett, aki senkinek se számított. Akit egy pillantással se méltattak. És én nem bántam. Lehet, hogy nem voltak barátaim, lehet, hogy a családomat hamar elvesztettem, így magamnak kellett egyedül felállnom, véghezvinni azt, amit akartam. Teljesen egyedül.
Ez voltam én, Louis Tomlinson, az árva, magányos gimnazista, aki senkit se érdekelt.
Ám iskola után, miután lekerült rólam az ostoba, kényelmetlen uniformis, végre az lehettem, aki valójában voltam. A jelentéktelen fiúból valaki más lettem. Valaki, aki szembesült azzal, hogy valóban ki is, hogy nem olyan, mint azt hiszik. Ő más. Ő különleges.
Mióta az eszemet tudom, valóban más voltam. Ha akartam, a vizet uraltam, dühömben a tűz gyermekévé váltam, nyugalmamban a föld engedelmeskedett nekem, ha pedig szükség volt rá, a levegővel váltam eggyé. Szálltam a felhők fölé, megízleltem mit is jelent a szabadság valójában. Versenyeztem a széllel, az állatokkal osztottam meg a gondolataimat. Értettem őket. Gondolatokkal beszélgettünk. De nem csak állatokkal tudok így beszélni, nem. Emberekkel ugyanúgy, de nem teszem. Nem tehetem, nem buktatom le magam. Amit az ember nem ért, az rossz, az elítélendő. De ez egyáltalán nem az. Ez valami csodálatos, hihetetlen érzés.
Megtanultam titkolni, megtanultam elrejteni, maszkot tenni önmagamra, hogy soha ne jöjjenek rá erre. Hazudni mindenkinek, hazudni magamnak. Ez a legnehezebb. De éppen ezért is örülök, hogy nincs senki olyan a környezetemben, aki előtt fájna minden elejtett hazug szó.
Új nap, mikor túl kell élnem, amit az iskola nyújt nekem. Mert ha a menő réteg épp unatkozik, nincs menekvés. Könnyedén visszaüthetek, ölni is tudnék, ha akarnék, de nem teszem. Sose voltam ilyen. Azt, amim van, nem azért kaptam, hogy rossz dolgokat tegyek, hogy bántsak másokat, akár ők ezt tették velem, akár nem. 
Azért teszik, mert nincs jobb dolguk. Mert épp unatkoznak. És ez hihetetlenül aggasztó, ez nem helyes. Főleg a „mások” nincsenek biztonságban. Ostobaság elítélni valakit azért, amilyen. Ha épp valaki olyat szeret, aki az azonos nembe tartozik, nem kéne, hogy baj legyen. Ez ugyanúgy szerelem, mint a többi. Én is meleg vagyok, nekem is lehetne ebből bajom, de nincs, hisz senki se ismer. Senki se tudja rólam. De így is könnyű célpont vagyok. Túl könnyű.
- Lám, ki van itt! Nem voltál suliban, vagy csak játszottad a láthatatlant? – jött velem szembe pár focista, akik úgy döntöttek, az én napomat próbálják tönkretenni. Egy sóhajtással álltam meg, nem akartam elfutni. Azért a büszkeségem a helyén volt, nem vagyok olyan, aki elmenekül a problémák elől. És előttem egy nagy probléma volt. Ők durván nekilöktek a szekrényeknek, de én nem szakítottam meg a szemkontaktust a vezérrel. Hátam fájdalmasan találkozott a fémmel, de a szemem se rebbent.
- Mi az, nem félsz? – vigyorgott gonoszan a képembe a főnök, aki tulajdonképpen a focicsapat kapitánya is.
- Nem, nem igazán – ráztam meg a fejem, mire mindegyikük szemében düh kezdett terjengeni.
- Igen nagy baj! – lendült volna az ökle az egyiknek, de egy hang megakadályozta ebben.
Tudni illik, a menő réteg két csoportból áll: vannak a focisták, akik szörnyen bunkók, borzalmasak, akik mindenkinek ártanak. Ám van a másik csapat, akik az iskola élén állnak. Mindenki ismeri a nevük, mindenki tiszteli őket, nekik bármit lehet tenni, még a tanárok se mondanak nekik ellent. Ők viszont nem rosszak, nem élnek vissza a ranglétrán szerzett helyzetükkel, jó tanulók, ők a helyesek, akik mindig ott vannak, ahol lenniük kell. Az iskola büszkeségei.
- Louis, már mindenhol kerestelek! – jelent meg mellettünk egy szőke hajkorona, az ír akcentus miatt pedig rögtön lehetett tudni, hogy kiről is van szó.
- Te ismered ezt a senkit? – taszított rajtam egy másik gorilla, mire a Niall nevezetű szőkeség pedig szúrós szemmel meredt rá.
- Igen, ismerem, és nagyon jó barátom, tehát vagy most húztok el innen, vagy később, de azt megbánjátok mind – szűrte a fogai közt, mire a focista barmok elengedtek, és inkább leléptek. Nem tehetnek róla, Niall a legfelsőbb réteget erősíti, éppen ezért fogalmam sincs róla, hogy mi a fenét akart tőlem. Semmi közöm nem volt hozzá soha, az életben egyszer se beszéltünk, tehát nem igazán értettem ezt az egészet.
- Hát, köszi – biccentettem furán nézve rá, mire újra magára varázsolt egy őszinte mosolyt.
- Igazán nincs mit, most legalább leszállnak rólad – kacsintott, mire csak bólintottam. Nem értettem, hogy mi volt ezzel a célja, hogy ezzel mit akart elérni.
- Egyébként tényleg kerestelek már, gyere velem, kérlek – mosolygott rám, és megragadta a kezem, hogy magával húzzon.
Tényleg, felemelő érzés tud lenni, mikor idegen emberek húznak végig a folyosón, mikor még soha egyetlen egy szót nem beszéltünk előtte. Valahogy nem láttam az értelmét ennek.
Kiértünk az udvarra, ahol rengeteg diák volt kisebb csoportokra verődve, elmerülve abban, amit csinált. Legközelebb csak arra eszméltem, hogy Niall meglök, mire már zúgnék is el, de két erős kar elkapott, így erre nem kerül sor. Hirtelen kaptam fel a fejem, így szembetaláltam magam két zöld írisszel, amik a suli legmenőbb srácához tartoztak, Harry Styles-hoz.
- Kösz – biccentettem azonnal ellépve tőle. Az kéne még, hogy vele jó pofizzak! Lehet, hogy a suli sztárja, hogy mindenki odáig meg vissza van érte, de én nem. Engem nem hat meg a gyönyörű szeme, az aranyos gödröcskéi. Vagyis igenis nagy hatással voltak rám azok, de nem mutattam.
- Niall, meg van, ami kellett? – kérdezte kedvesen Harry a szöszkétől, mire felhúztam a szemöldököm. Elsősorban az lepett meg, hogy ilyen kedvesen beszélt. Mármint, mindig úgy képzeltem el a társaságát, hogy másokat röhögnek ki a hátuk mögött, nincsenek tekintettel mások érzelmeire, de mégis, ez más volt. Mást láttam. Tulajdonképpen nagyon kívülállónak éreztem magam ott, így gondoltam lelépek, semmi dolgom nincs ott, de ezt megakadályozta Harry.
- Hova készülsz? – kérdezett kíváncsian. Én gyorsan felmértem magamban, hogy az összes órámnak vége, mehetnék haza, és így válaszoltam.
- Haza – vontam vállat.
- Rendben, elkísérlek, ha nem baj – mosolygott rám, mire összevontam a szemöldököm. Csak megrántottam a vállam, nem tudtam mit mondani. Tulajdonképpen nem értettem ezt az egészet. Valahogy ez az egész nem fért össze a fejemben. Harry az iskola legmenőbb sráca volt, én meg valaki, akinek senki se tudta a nevét. Vagyis Niall tudta, ami épp elég megdöbbenéssel töltött el, majd itt van Harry is, akivel nem tudtam mit kezdeni. Lassan sétáltunk, miközben ő próbálta megtörni a közénk pofátlanul befurakodó csendet, de én szűkszavúan válaszolgattam neki. Sose nyíltam meg könnyen az embereknek, nem most fogom elkezdeni, főleg, hogy az én képzeletemben nem így létezett ez a göndör hajú srác. Persze a csalódás pozitív volt, de nem tudtam, mit is akarhat tőlem, így próbáltam nem sokat elmondani magamról.
- Itt vagyunk – álltam meg a házam előtt, s felé fordultam, hogy elbúcsúzzak tőle. – Köszi, hogy elkísértél – biccentettem neki, mire mosolyogva bólintott.
- Vigyázz magadra – simított végig a karomon, majd lassan megfordult, hogy ő is hazainduljon. Amint eltűnt, egy sóhajtással siettem be a lakásba, ahol ledobva a táskám a szobámba siettem. Gyorsan megtanultam, hogy a délután további része, valamint az este is az enyém legyen. Amint mindennel végeztem, a hátsó ajtón kimentem, gondosan bezártam, és mentem a kert végébe, ahonnan a kapu az erdőbe nyílt. Egyből belevetettem magam a sűrűbe, ami másnak talán félelmetesnek hathat, nekem mégis biztonságérzetet ad. Célirányosan mentem egyre mélyebbre és mélyebbre, míg nem egy üde zöld fűvel benőtt rétre nem érkeztem, amit körbevettek a fák. Mindig itt repültem, egyszerűen imádtam itt szárnyalni. Most is erre készültem, így mosolyogva nagyon szippantottam a levegőből, s pusztán az akaratommal felemelkedtem. Mert hittem. Ez a titka mindennek. Aki hisz, mindenre képes. Minden fejben dől el. A tudatommal irányítottam magam, éreztem, hogy bármit megtehetek. Felrepültem egészen az első felhőkig, ahol pördülve engedtem el a tüzet magamból, ami mellé föld és víz is társult, csodálatos keveredésbe kerülve. Mosolyogva álltam le, lekicsinyítettem tenyérméretűre a gömböt, melyet formáltam, s gyönyörködtem benne. Törökülésben ültem fel az egyik felhőre, ahonnan beláttam az egész erdőt, de engem senki se láthatott. Az ujjaim közt forgattam a játékszeremet, és élveztem, hogy selymesen simítja a bőröm. Nekem ezek nem ártottak. Én hoztam létre ezeket puszta akarattal, ha én úgy döntöttem, hogy ezeknek ártóknak kell lenni, azok voltak. De nem akartam. Miután végiggondoltam mindent aznapról, ahogy szoktam, lejjebb ereszkedtem a lombokhoz, és földből készült tálka-szerű edénykéket hoztam létre, amikbe vizet öntöttem.         Ezeket mind felhelyeztem gondosan a fák ágaira, odúkba, mindenhova, ahol a madarak, a mókusok és egyéb rágcsálók elérhették. Az erdő minden részén megcsináltam ezt. Eléggé benne voltunk már a tavaszban, nagyon meleg napok voltak, így ezeket minden nap megismételtem. Nagyon szerettem ezt csinálni: segíteni az állatokon. A kiszáradt földeket mindig locsoltam, új földet hintettem rájuk, a kidőlt fákat természetes rejtekhellyé alakítottam, segítettem az ott élő állatoknak, akik úgy ismertek, mint magukat. Minden nap jártam hozzájuk, a réten ülve mindig körém gyűltek, és beszélgettem velük. Ők voltak a barátaim. Mindig ott voltak, meghallgattak, ők is megosztották velem a napjukat. Amolyan hozzájuk hasonló jótevő voltam nekik. Szerettek, minden faj befogadott magához. Őzek, nyulak, fácánok, vaddisznók, mókusok, és még számtalan más faj jelentette nekem a családot.
De sajnos minden nap reggel kénytelen voltam magam mögött hagyni ezeket, hogy elinduljak az iskolába, ami viszont a pokol volt számomra. Két világban éltem egyszerre, ami szörnyen fárasztó volt, szörnyen nehéz. Egyszerre voltam egy átlag tinédzser, valamint egy természetfeletti lény, aki csak segíteni akart.

Másnap a szokásos maszkomat felvéve indultam el a suliba, hogy ismét túléljek egy teljesen unalmas napot. Beülve a padomba az ablak felél fordultam, és próbáltam kizárni az osztályom idegesítő hangját. Még 10 perc volt, ami azért elég sok idő, így megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őket.
- Louis! – hallottam meg egy vidám hangot igen közelről, de egészen biztos, hogy annak nem volt ott a helye.
- Niall? Mit keresel itt? – kérdeztem tőle hitetlenül, mikor leült a mögöttem lévő padba.
- Azt, amit én – szólalt meg mellettem valaki más, mire egyből arra fordultam.
- Ti nem is ebbe az osztályba jártok – ráncoltam a szemöldököm, felváltva nézve a szőke mosolygó fiúra és a göndör, zöld szemű Harryre.
- De, már igen – vigyorgott rám Harry, mire a lányok az osztályban mind sóhajtozni kezdtek.
- Te tömeggyilkosságot akarsz elkövetni? – böktem a fejemmel a csitrik felé, mire a zöld szemű nevetni kezdett.
- Lehet – vigyorgott, mire észrevettem, hogy gödröcskék jelennek meg az arcán. Oké, lehet, hogy meg tudom érteni, hogy miért vannak érte oda annyian. Elfordítottam a fejem, hisz bejött a tanár, de nem igazán figyeltem rá. Az egész napom úgy telt, hogy Niallék mindig behívtak a társaságukba, akik rögtön befogadtak, próbáltak velem beszélgetni, kedvesen elvoltak velem. Én többnyire csak csendben álltam, de mikor sikerült valamennyire felengednem, én lettem az, aki megnevettette a többieket. Bár javarészt közrejátszott, hogy Niall és Harry ott voltak mellettem, valahogy akkor nem aggódtam semmiért. A nap végén, legnagyobb meglepődésemre sok aznap megismert srác köszönt tőlem mosolyogva, pacsizott le velem búcsúzásképpen.
- Lou, várj! – hallottam meg Harry hangját a hátam mögül, így kíváncsian felé fordultam. Még sose használta senki becézve a nevem, de ez nagyon tetszett.
- Gondoltam, megint hazakísérlek – magyarázta, miközben mellémért. Én csak bólintottam egyet, nekem mindegy volt. Bár meglehetősen furcsálltam, hogy épp Harry Styles akar velem barátkozni, nem szóltam. Az út nagy részét megint csak az ő kotyogása töltötte ki, de nem bántam. Szép, lágy hangja volt, szerettem hallgatni. Mikor már két utcányira voltunk a házamtól, úgy döntöttem, hogy én is kiveszem aktívan a részem a társalgásból.
- A srácok mind imádtak, nagyon jó fejnek tartanak, örülnek, hogy megismerhettek – folyt belőle a szó, mintha sose akarná abbahagyni, de én közbeszóltam.
- Ők is szimpatikusak – vontam vállat. – Örülök, hogy találkozhattam velük.
- És rólunk mi a véleményed? Niallról és rólam? – kérdezte mosolyogva.
- Kellemes csalódás volt, mikor megismertelek titeket – legyintettem, mire felnevetett.
- Miért? – kíváncsiskodott.
- Nem ilyennek képzeltelek. A suli menői vagytok, mégse vagytok elszállva magatoktól – vontam vállat kicsit elfordulva. - Csak nem tudom, hogy miért keresitek a társaságom – mondtam ki végül, amit hamarabb is el akartam. Egy ideig szótlanul haladtunk, én nem mertem ránézni, ő pedig csak a gondolataiba merült. Mikor megérkeztünk a házamhoz, lehajtott fejjel fordultam felé.
- Ismételten köszönöm, hogy hazakísértél – mondtam halkan, s már épp indultam volna be, de Harry karja megállított. Gyengéden megfogta a karom, s szembefordított magával. Elérte, hogy a szemébe nézzek, így a csillogó, zöld íriszeit az én kék tekintetembe fúrta.
- Csak meg szeretnélek ismerni. Téged, ami a maszkod alatt van, melyet viselsz – mondta komolyan, közel állt hozzám, éreztem a testének melegét. Hirtelen lépett hátrébb, a komolyság az arcán volt, én pedig nem tudtam mit mondani. Lehajtott fejjel mentem be a házba, és siettem, hogy elvégezzem a napi teendőim, hogy a házi feladatok és erdő után egyből aludni térjek.
Napok teltek el úgy, hogy még közelebb kerültem Niallhoz és Harryhez. De mégis teljesen más kapcsolat volt köztünk. Harry minden nap hazakísért, és igen, egyre többet mutattam meg magamból. Nagyon megkedveltem őt, nem tudhattam, hogy ebből az egészből mi fog kisülni.
Csak annak nem örültem, hogy minél többet voltam vele, annál többet gondoltam rá. Lassan már barátnak is mondhattuk egymást. Minden szépen lassan alakult ki, hetek teltek el. Nekem sikerült megtartanom a két életem közti egyensúlyt, egyedül magammal kellett küzdenem, hogy ne találjam Harry szemét olyan gyönyörűnek, a gödröcskés mosolyát olyan imádnivalónak. Sose éreztem olyan gyengéd érzelmeket, mint a szerelem, de elképzelhetőnek tartottam, hogy ez valami olyasmi lesz.
- Hé, Lou, most menjünk felém! – javasolta kedvesen, mire csak bólintottam. Kíváncsi voltam, hogy ő hol él, hogy milyen a családjának tagjai, akikről már nagyon sokat hallottam.
Már egyáltalán nem voltam a közelében szűkszavú, sok mindent elmondtam neki, egyedül a családomról és a titkaimról nem beszéltem soha.
- Imádni fogod Gemmát és anyát! – állította határozottan, amin csak mosolyogtam. Szerettem nézni a csillogást a szemében, ami akkor jelent meg, mikor róluk beszélt.
- Azt elhiszem – mosolyogtam rá.
- Egyébként Niall is jött volna ma hozzánk, de dolga akadt, ezért nem jött – húzta el a száját.
- Mióta is ismeritek egymást? – kérdeztem kíváncsian, mert erről még sose esett szó.
- Mióta az eszünket tudjuk – mosolygott. – A családjaink nagyon jóban vannak, együtt nőttünk fel – vont vállat könnyedén, mire mosolyogva bólintottam, hogy megértettem.
- Itt is vagyunk – mosolygott megállva egy otthonos kis ház előtt. Mikor beléptünk, egy gyönyörű sötét hajú nő lépett hozzánk, aki csak Anne lehetett.
- Szia, anya! – mosolygott Harry, s megölelte a nőt.
- Jó napot! – köszöntem illedelmesen, mire mosolyogva hozzám lépett és végig nézett rajtam.
- Louis! Már nagyon sokat hallottam rólad! – ölelt meg kedvesen, mire én is elmosolyodtam. Szimpatikusnak tűnt, akinek a helyén van a szíve.
- Csá, öcsi – robogott le a lépcsőn egy lány, aki nem lehetett más, mint Gemma.
- Szia, Gemma – nézett a nővérére Hazza. Én is odaintettem a lánynak, aki emiatt észrevett, és intenzíven végigmért.
- Mikor azt mondtad, hogy nagyon jól néz ki, nem hittem neked – gondolkozott el az öccsének intézve a szavait. – Pedig milyen igazad volt! – bólintott elismerően, mire egy kicsit elpirultam. Egyrészt, mert megdicsért, másrészt, hogy Harry arról beszélt otthon, hogy jól nézek ki. Ez azért elég jól esett.
Követtem Harryt a szobájába, ahol mikor beléptem, mindent felmértem.
- Végre péntek – sóhajtott lehuppanva az ágyára, mire elmosolyodtam. Jó tanuló volt, de azért őt is sikeresen lefárasztja az iskola.
- Egyetértek – bólintottam, s leültem mellé az ágyra. Nagyon puha ágya volt, kényelmesen elhelyezkedtem ott, s távolról megszemléltem a kupáit, elismeréseit, amik egy nagy polcon voltak. Eléggé elgondolkozhattam, ahogy kinéztem az ablakon, hisz Harry kezét éreztem meg az enyémen, amint végigsimít rajta.
- Minden rendben? – kérdezte kedvesen mosolyogva rám, mire zavartan lehajtottam a fejem. Bólintottam egy aprót, de nem néztem fel rá. Zavart, hogy meg akartam őt csókolni, hogy érezni akartam az érintéseit magamon. Nem értettem magam és a gondolataim, érzéseim.
- Mi baj? – nyúlt az állam alá, hogy felemelje a fejem, így pedig a szemembe tudjon nézni. Elvesztem a tekintetében, zöld íriszei gyönyörűen csillogtak, élveztem, ahogy aggódást láttam benne. Jól esett a törődése, hisz eddig még nem tapasztaltam soha. Kutattuk egymás szemeit, válaszokra várva, még ha a kérdéseink nem is voltak ugyanazok.
- Gyönyörű vagy – suttogta csodálattal a hangjában, nem akarta ezt a pillanatot megszakítani. A szívem hevesen dobogott, mint még soha. Láttam, hogy lassan, szinte már kérdőn közelebb hajol, választ várva, esetleg elutasítást. Tudtam mit akar, így lehunytam a szemem rábízva magam, hisz sose csókolóztam még. De nem bántam, hogy Harry lopja el az elsőt.
Ajkait lágyan érintette az enyémnek, mire az elektromosság végigcikázott a testemen, gyomromban valami megmozdult, testem megremegett. Kezét óvatosan helyezte az arcomra, irányítva engem, ahogy megnyalta alsó ajkam, hogy megnyissam ajkaim kutakodó nyelvének. Hihetetlen érzés volt. Egyszerre éreztem magam végtelenül gyengének és legyőzhetetlennek, a föld alatt, egyesülve a természettel, valamint a felhők fölött szárnyalva, érezve, ahogy minden suhan körülöttem. Ez pedig emlékeztetett arra, hogy ki is vagyok, így egyből eltávolodtam. Sose lett volna szabad ezt tenni, ármennyire is élveztem. Ez nem volt helyes, én nem olyan vagyok, mint ő. Ezzel csak azt érném el, hogy beleőrülnék a sok hazugságba, amit neki mondani. Nem akarom soha, hogy ez bekövetkezzen. Gyorsan pattantam fel, s feltépve az ajtót kifutottam a házból. Még hallottam a nevem, de nem érdekelt. Befutottam egy sikátorba, felrepültem magasra, ahol nem láthattak meg, és a lehető leggyorsabban repültem el az erdőbe, ahol a reményeim szerint le tudok nyugodni. Miért voltam ekkora hülye? Miért kellett nekem egy emberbe beleszeretnem? Ostoba voltam. A rétre érve zaklatottan érkeztem le a földre, amit az állatok is megéreztek, így egyből odajöttek hozzám, és kíváncsian néztek, mi történt velem. Megmutattam nekik a gondolataimat, elmondtam nekik, amit gondoltam, segítettek nekem, levették a szívemről a fájdalom egy részét. Lerogytam egy hatalmas törzsű fának a tövébe, fejem a törzsnek döntöttem, miközben arcom elkeseredett grimaszba fordult. Az egyik nyuszi bekuporodott az ölembe, egy őzike lekuporodott mellém, egy apró cinege a vállamra telepedett le, egy kicsike mókus a karomra mászott, ahol a farkával körbetekerte azt. Ott voltak még körülöttünk az állatok, ragadozók és növényevők, de mikor ott voltam, az állatok közti ellenségeskedés nem működött, békében megfértek a kedvemért. Észrevettem, hogy egy fiatal süni próbál odajönni hozzám, de erősen bicegett, így óvatosan felé nyúltam, megfogtam, s magamhoz emeltem. A lába nagyon meg volt sérülve, így egyből aggódva kértem meg a mókust, hogy hagyja szabadon a karom, aki ezt meg is tette. Óvatos mozdulatokkal megszemléltem a sérült testrészt, s csak megcsóváltam a fejem. Egy eldobott konzerves doboz sértette fel. Lehunytam a szemem, s koncentráltam egy gyógyító energiára, aminek meg is lett a sikere, hisz csillogó arany színbe fordult az ujjam, amit a sértett felületre helyeztem, ami lassan, de alaposan kezdett beforrni. Sose csináltam még ilyet, eddig fogalmam se volt, hogy tudok gyógyítani. Nagyon örültem, hogy ez kiderült, s elmondtam az állatoknak, hogy ha valami bajuk van, nyugodtan forduljanak hozzám, megpróbálok segíteni nekik. Éreztem a sünin, hogy örül, s meglepődött, hogy a lábát rendbe hoztam, de fáradt volt, kimerült, tudtam, hogy nem tudna elmenni táplálékot keresni. Hát letettem magam mellé, s a jobb kezem a talajra helyeztem, és lehunytam a szemem. Éreztem, hogy a föld megmozdul a kezem alatt, s apró rügyek törnek felszínre. Mosolyogva hagytam, hogy a pici süni hálásan lakmározzon, én pedig úgy döntöttem, hogy egyszerűen borzalmas, hogy mi folyik itt, teszek ellene. Megosztottam tervemet az állatokkal, megsimogattam a mellettem fekvő őzet, s felálltam, hogy tegyek valamit a természetért. Az állatok elfutottak, hogy szóljanak a fajtársaiknak, hogy ne ijedjenek meg, nem ártani fogok, hanem segíteni. Felrepültem a lombkoronáig, s eldöntöttem, hogy először a szeméttel kezdek valamit.
Egész éjszaka dolgoztam, nem akartam addig se Harryn gondolkozni. Összegyűjtöttem egy nagy halomba az összes hulladékot, s elpusztítottam. Amilyen segítő szándékú képességeim vannak, olyannyira ártóak is, ami most jól jön. Rengeteg szemét volt az egész erdő területén, hosszadalmas munka volt az összeset eltűntetni. Amint ezekkel végeztem, felmértem, hogy az emberi ostobaságból elkövetett favágás milyen súlyos, így újakat növesztettem, ami több időbe, és több energiába került, mint azokat a rügyeket létrehozni. Majd az erdőt végigjárva elláttam a sebesült állatokat, búvóhelyeket hoztam létre. Hullaként estem be az ágyamba, mikor felkelt a nap, a tudat, hogy egész éjjel dolgoztam, büszkeséggel töltött el, örültem, hogy ezt végig tudtam vinni. Még közel sem voltam kész, de ennyit tudtam megtenni egy éjszaka alatt. Tudtam, hogy beavatkoztam a természet rendjébe, de azzal is tisztában voltam, hogy nem a rossz irányba. Én is a természet szülöttje vagyok, nem tettem rosszat.
Egész nap otthon feküdtem, próbáltam visszaszerezni azt az energiát, amit az éjszaka elveztettem. Többször kerestek telefonon, de nem vettem fel. Csöngettek nálam is, de nem nyitottam ajtót, úgy tettem, mintha otthon se lennék. Majd amit leszállt az éj, újra kimentem az erdőbe, hogy megpróbáljam befejezni, amit elkezdtem. Az éjszakámat megint azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rendbe rakni, amit a hülye emberek tönkretettek. Hajnali egy körül egy kicsi pihenőt tartottam az éjszakai állatok társaságában, majd folytattam a munkát. Növeltem az erdőt, növényi élelmet, rügyeket hoztam létre, meggyógyítottam a beteg fákat, bokrokat, segítettem, ahol tudtam. 4 órakor késznek nyilvánítottam az erdőt, az állatok pedig hálásan dörgölőztek hozzám, hogy megköszönjék, amit az otthonukkal tettem. Mivel tudtam, hogy hamarosan virradni fog, hazamentem, s fáradtan feküdtem ismét az ágyba. Végigaludtam szinte az egész napot, csak enni keltem fel. Úgy terveztem, hogy egy kis ideig ennyi elég volt, és majd megcsinálom a város másik végén lévő erdőt később. Megint azzal volt baj, hogy össze kellett rendezni a tinédzser életet ezzel. És tudtam, hogy hétfőn ismét szembe kell néznem Harryvel, amit igazán nem akartam. Nem mondhattam el neki, hogy mi is vagyok, mert valószínűleg elmondta volna mindenkinek, ráadásul teljesen máshogy nézett volna rám azután.
Az iskola egy rémálom volt. Egyedül Niallal váltottam néhány szót, Harryt kerültem, újra visszahúzódóvá váltam, így azok, akik a múltkor megkedveltek, nem tudtak velem beszélni. Így telt el az egész hét, majd pénteken, mikor lehajtott fejjel akartam kilépni a kapun, sikeresen nekimentem valakinek. Természetesen majdnem hanyatt vágódtam, de két izmos kar utánam kapott, és megtartott, így a fejem a mellkasára esett. Ismertem az illatot, pontosan tudtam, hogy ki áll előttem.
- Ne haragudj – léptem hátra, s tudtam, hogy pontosan érti, hogy nem csak erre értem. Ő csak zárkózott arccal bólintott, de a tekintetéből ki tudtam olvasni, hogy mennyire szomorú.
Nem bírtam így látni, tudva, hogy a fájdalmát én okoztam.
- Hazakísérsz? – kérdeztem tőle halkan, mire döbbenten a szemembe nézett, majd ismét bólintott.
- Ne haragudj, hogy elrohantam – kértem tőle csendesen, közel a házamhoz.
- Miért tetted? Úgy tűnt, hogy élvezed a csókot – jegyezte meg keserűen. Én fájdalmasan elmosolyodtam erre.
- Tényleg élveztem, nem erről van szó. Megijedtem – vontam vállat, ahogy a házam előtt megálltunk. Szembe néztem vele, próbáltam megfejteni a tekintetét, de nem jártam sikerrel.
- Mitől, Lou? - fogta meg a kezem lágyan, mire félrenéztem.
- Gyere – kértem halkan, s bevezettem a házba. Letettük a táskákat, s kikísértem az udvarra, ahonnan az erdőbe vezettem. Értetlen pillantásával mit sem törődve törtem előre a rétig, kezét szorítottam, hisz izgultam. Az állatok megérezték a jelenlétem, de azt is tudták, hogy nem egyedül érkeztem. Egyből rájöttek, hogy Ő az, akiről már meséltem, így mire a rétre értünk, már ők vártak ott. Harry döbbenten látta, hogy az állatok nem menekülnek el a láttunkra, hanem közelebb jönnek. Egy pocok közelebb merészkedett hozzá, mire mosolyogva megböktem.
- Rajta, vedd fel! – unszoltam, mire csodálkozva lehajolt, hogy a pocok a kezére másszon.
~ Olyan édes! Olyan jó meleg és erős! ~ küldte felém a gondolatait az állat, mire elnevettem magam. Az állatok gondolatai nem ilyen összetettek, csak a sugallatokat, megérzéseket, benyomásokat értem, amit magamban lefordítok értelmes mondattá.
- Szimpatikus vagy neki – mosolyogtam Harryre, mire zavara még nagyobb lett.
- Miről beszélsz? – kérdezte, mire felsóhajtottam. Kedvesen megkértem az állatokat, hogy hagyjanak magunkra, akik megértően teljesítették a kérésem. A pocok még egy utolsó dörgölőzés után a karomra mászott, hogy letegyem, s ő is belevetette magát az erdőbe.
- Most mi történt? – ráncolta a szemöldökét.
- Megkértem őket, hogy menjenek el, hogy nyugodtan tudjunk beszélni – jelentettem ki, mire étetlen tekintettel illetet.
- Harry, te azt mondtad nekem, hogy meg akarsz ismerni, szeretnéd, ha levenném álcámat – néztem rá komolyan, amire csak egy apró bólintással felelt. – Azt hitted, hogy ez megtörtént, de közel sem így volt- ráztam a fejem, s lassan hátrébb lépkedtem. – Nem az vagyok, akit te gondolsz – néztem rá széttárt karokkal. – Elmenekültem, mert tudtam, hogy fájna, ha hazudnék neked, hisz több vagy nekem, mint gondolnád. Én nem ez vagyok – mutattam végig magamon. – Én vagyok az, akinek olyan képességei vannak, amiről más csak álmodhat. Megszelídítem a tüzet… - formáltam egy tűzgolyót a tenyerem fölött. -… uralom a vizet – emelkedett fel a tűzgömb, hogy alá egy vízgömb kerüljön. – Parancsolok a földnek – emeltem másik kezemmel a földből egy kis darabot. – És szárnyalok a széllel – egyesítettem egy nagy gömbbé ezeket az elemeket, amik egy nagy egésszé álltak össze. Ez az egész hirtelen eltűnt, de én még nem fejeztem be. – Nem vagyok ember, ilyen képességekkel nem is lehetnék – ráztam a fejem komolyan. – Repülök, ám nincs szárnyam, beszélek az állatokkal, de nem ejtek ki egy szót se a számon – emelkedtem fel a talajtól magasra, s mögé kerülve leszálltam. Döbbenten fordult hátra, nem hitt a szemének. – Gyógyítok, pusztítok, adok a világnak, segítek a természetnek – mondtam. – Ez vagyok én, Louis Tomlinson! – jelentettem ki csillogó szemekkel, nagy terhet dobva le a vállamról, mikor megosztottam ezeket Harryvel. Ő pedig csak lehajtotta a fejét, gondolkozni kezdett. Tudtam, hirtelen zúdítottam rá mindent, de ez volt a legjobb megoldás. Megbíztam benne, legféltettebb titkomat mondtam el neki, már csak rajta múlt, hogy mit kezd ezekkel az információval.
- Mindig tudtam, hogy különleges vagy – nézett fel rám, s kezét a derekamra simítva magához húzott. Ajkaink édesen találkoztak, ami nekem még mindig hihetetlen érzésekkel járt.
~ Tedd a lábad az enyémre ~ üzentem neki gondolatban, hisz nem akartam megszakítani a csókot. Ő viszont elvált tőlem és kérdőn nézett rám, mire csak mosolyogva bólintottam. Óvatosan tette, amit kértem, én pedig felemelkedtem a talajról, szívrohamot hozva ezzel Harryre, aki görcsösen a pólómba kapaszkodott. Ijedten nézett rám, de csak mosolyogva végigsimítottam a hátán nyugtatásképpen. Nekem nem okozott gondot, hogy az ő súlyát is megtartsam, jobban ment a repülés, mint a járás, így nem féltem, hogy valami baj történik. Megbízott bennem, így elengedte a pólómat, s csak az egyik kezével kapaszkodott a karomba.
- Ez hihetetlen – suttogta elképedve, ahogy szétnézett a lombok fölött, ahogy egyre fentebb repültünk. Én csak mosolyogva figyeltem, ahogy mindent felmér, hagytam, hogy mindent megnézzen magának.
- El akarsz menni egy felhőig? – kérdeztem tőle, mire azonnal bólintott. Átkaroltam Harryt, s kissé gyorsabbra vettem a tempót. Harry becsukta a szemét, arcát a nyakamba temette, s úgy várta meg, míg felérünk. Mikor megálltunk lebegni egy helyben, óvatosan kinyúlt, hogy megérintse a felhőt, ami kiszökött a keze alól. Mikor ember ér hozzá, egyszerű gáz, míg nekem például szilárd talajként funkcionál. Leültem oda, kinyújtottam a lábam, őt pedig az ölembe ültettem, hisz tudtam, hogy nem fog lezuhanni. Ő is szilárd talajon volt, még ha úgy is tűnt neki, hogy egyszerű felhőn ülök. Mélyen a szemembe nézett, s odahajolt hozzám egy csókért.
- Ugye tudod, hogy ezek után lehetetlen lesz megdönteni a „legromantikusabb pillanat”- ot? – kérdezte mosolyogva, mire felnevettem.
- Örülök, hogy ezt az egészet jól fogadtad – mosolyogtam rá, mire feljebb csúszva megfogta a derekam, hogy újabb csókokkal illessen. Csak ennek az volt a következménye, hogy ágyékunk összeért, én pedig belenyögtem a csókba. Vigyorogva távolodott el tőlem, s szórakozottan nézett. Aztán tekintete lassan inkább elgondolkozóvá vált, később pedig inkább zavarttá.
- Ha ilyen vagy, miért pont engem választottál? Különlegesebbet érdemelsz – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Nekem te vagy különleges, oké? – simítottam végig az arcán lágyan. – Hidd el, Haz, így van – adtam egy óvatos puszit a homlokára, mire felemelte a fejét.
- Szeretlek – suttogta, mire hatalmasat dobbant a szívem.
- Én is szeretlek – mondtam halkan, s egy forró, szenvedélyes csókban forrtunk össze.
Hetek teltek el, együtt voltunk, mi lettünk az iskola sztárpárja. Én nem bántam, hisz amíg Harryvel lehettem, nem számított semmi. Niall volt legjobban feldobódva, mikor megtudta, hisz az ő szavaival élve: „Ha tudnád, mennyire untam, hogy állandóan rólad beszélt, hogy milyen tökéletes vagy”. Ez szörnyen jól esett, tényleg szerettük egymást.
- Ma is mész éjszaka takarítani a városba? – Igen, új hobbim az volt, hogy azokat az utcákat raktam rendbe, ahol épp nem volt senki, az árnyékból csináltam mindezt, figyelve, hogy ne vegyenek észre. Fákat ültettem, eltakarítottam a szemetet, a káros anyagokból álló szemetet mind eltüntettem.
- Terveztem, igen – bólintottam, mikor épp az én szobámban ültünk le az ágyamra. – Miért? – kérdeztem kíváncsian.
- Gondoltam, maradnék éjszakára – vont vállat zavartan, mire elmosolyodva bólintottam.
- Nyugodtan – mosolyogtam rá. A két erdő, az egy park és a város központja már készen volt, a többinél már amúgy se volt dolgom igazán. Megvacsoráztunk, majd a szobámban, az ágyamon ülve beszélgettünk.
~ Segítesz, megsérült a mancsom és a lábam? ~ hallottam meg a fejemben, mire azonnal a hátsó ajtóhoz siettem, ahol döbbenten kinyitottam az ajtót, hisz egy fekete farkas állt előttem. Azt hittem, hogy Angliából már rég kihaltak ezek az állatok, de ez vagy visszajött, vagy tévedtem. Egyből behívtam a meleg nappaliba, ahol Harry ijedten kiáltott fel a nagy ragadozó miatt.
- Nyugi, segítségért jött – magyaráztam, s egyből kialakítottam egy meleg zugot a földön, ahova lefekhetett a gyönyörű farkas. Tudtam, hogy nem akar bántani, hisz én vagyok az, aki segíteni tud neki.
Rögtön megláttam a mély sebet az egyik lábán, talán a csontja is el volt törve. Felszisszentem a látványra, de erős maradtam. Tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak, segítenem kellett neki. Lehunytam a szemem, az ujjam pedig ismét arany színben ragyogott fel. Végighúztam az ujjam a seben, s koncentráltam, hogy az energia a csontokhoz bejutva összeforrassza a törött csontot. A farkas nyüszített, de tudta, hogy mindjárt jobb lesz. Mikor sikeresen befejeződött a művelet, végigsimítottam az állat fején, aki elégedetten nyomta közelebb a fejét, hogy ne hagyjam abba a kényeztetést.
- Sikerült? – kérdezte meg Harry halkan, mire a farkas is felé emelte a fejét. Vicsorgott rá, nem akarta a közelembe engedni.
~ Ne aggódj, nem ártó szándékú ~ nyugtattam lágyan, mire még egyet felmordulva visszaejtette a fejét a takarókupacra.
- Igen – bólintottam.  - Eltört a lába, de már minden rendben – álltam fel sóhajtva. – Most már csak pihennie kell, rendbe fog jönni.
- Annyira büszke vagyok rád! – suttogta, s egy hosszú csókot adott. Elmosolyodtam, egy tálba pedig vizet öntöttem, míg egy másikba húst raktam. Majd sóhajtva visszamentem a szobába, Harry pedig követett. Látta rajtam, hogy valamin nagyon agyalok, tudtam jól.
- Minden rendben? – kérdezte simogatva a hátam, mire megráztam a fejem.
- El kell mennem – jelentettem ki, mire értetlenül megakadt a mozdulatában.
- Tessék? – döbbent le.
- El kell mennem – ismételtem el. – Mennem kell, a világnak szüksége van rám – magyaráztam. - El kell mennem, hogy megtakarítsam az óceánokat, tengereket, erdőket, parkokat, városokat. Mert megtehetem, más meg nem – néztem rá, szemében ijedelem ült.
- Nem kötelességed – rázta meg a fejét.
- De, különben a Földünk elpusztul. Meg kell tennem – néztem komolyan, mire lehajtotta fejét.
- Itt fogsz engem hagyni? – kérdezte halkan, keserűen.
- Muszáj mennem. Szívesebben élnék veled egy olyan helyen, ahol nem kell azon gondolkozni, hogy mennyi ideje van még a Földnek – néztem rá, szemében pedig észrevettem ugyan a megértést, a fájdalom mégis nagyobb volt.
- Akkor vissza fogsz jönni? – kérdezte reménykedve.
- Szeretnék. Nem tudom, mennyi idő kell, de vissza fogok hozzád jönni, mert szeretlek, és nélküled üres lenne az életem. Szeretlek, tudod? Éppen ezért nem kérem, hogy várj rám, mert nem tudom, mikor térek vissza. Éld tovább az életed és felejts el, talán az a legkönnyebb – javasoltam komolyan, mire megrázta a fejét.
- Nem! Azt sose tudnám. Szeretlek, Lou, mindörökké várni fogok rád, ha kell, ezt megígérem! – jelentette ki határozottan, mire kicsordult egy könnycseppem. Nem akartam elengedni, túlságosan szerettem. Hagytam, hogy óvatosan letörölje a könnyeim, s ráhajolva az ajkaimra összeforrjunk egy szenvedélyes csókban. Neki akartam adni magam, nem csak a lelkem, hanem a testem is. Érezni akartam őt, hogy itt van velem, hogy szeret. Ő is akart engem, hisz a nyakamat kezdte beborítani lágy csókokkal, én pedig hátradőlve magamra húztam őt. Levette a pólót rólam, s a sajátjától is megszabadult. A mellkasomat kezdte csókokkal beborítani, én pedig élveztem minden egyes percet. Szükségem volt rá. Mikor belém hatolt, csak pár pillanatig fájt, aztán a fájdalom helyét élvezet vette át. Végig figyelt rám, a tempót csak akkor fokozta, mikor látta rajtam, hogy megteheti. Nyögve élveztem el, s ő is követett a fellegekbe, ahonnan kézen fogva szálltunk le, örökre megpecsételve szerelmünk. Óvatosan legördült rólam, egy édes, gondoskodó puszit nyomott az arcomra, majd birtoklón átölelt.
- Ez csodálatos volt. Köszönöm – hunytam le a szemem, mire végigsimított a hasamon.
- Jobb lett volna, ha tudom, hogy nem hagysz el hamarosan – mondta keserűen, mire elhúztam a számat. Egymás karjaiban aludtunk el, de én tudtam, hogy mikor felkel, ő már nem fog engem a karjaiban találni.

*5 év múlva*

Fáradt voltam és kimerült. Az egész világot végigjártam, megváltoztattam a Föld sorsát. De folyamatosan felhívtam az emberek figyelmét arra, hogy hova jut a világ, ha azt folytatják, amit elkezdtek. Elgondolkoztattam az emberiséget, még ha nem is tudtak róla, hogy én voltam. Nem tudták, hogy ki az, aki ezeket tette, de észrevették a változásokat. Elismerték, hogy változtatni kell, és végre elindult az emberiség a helyes úton. Kimerültem, elfáradtam. Rajtam kívül még két olyannal találkoztam, mint én, megismerkedtünk, legjobb barátok lettünk. Zayn és Liam. Ők mondták, hogy befejezik, amit én elkezdtem, aztán utánam jönnek, hogy együtt éljünk tovább, egy helyen legyünk, ha segítség kell az embereknek, a természetnek.
Ahogy ígértem, visszatértem. Nem számítottam rá, hogy Harry valóban várni fog, noha én sose szerettem mást rajta kívül. Ő volt nekem az igazi, szerettem őt 5 év után is. Leszálltam a rétre, ami sok-sok éven át szinte az otthonom volt, s nosztalgikus mosollyal az arcomon sétáltam végig az erdőn, találkoztam az állatok új generációjával. Furcsa érzésekkel a mellkasomban tértem be a régi házamba, ami ugyan olyan volt, mikor elmentem. Az ágyon még ott volt a szeretkezésünk nyoma, a nappaliba pedig ott volt még a kupac a farkasnak, akit távozásom előtt megkértem, hogy vigyázzon Harryre. Biztosan tudtam, hogy megtette, s vele van még. Még nem is alkonyodott, mikor az erdőbe sétáltam ismét. Megnéztem mi változott, de nagyjából mindent rendben találtam. Az állatok valamiért nem beszéltek velem, zavartak voltak, hogy ott voltam.
Felrepültem, hogy egy felhőn pihenjek, de hirtelen valami nagy és erős jött belém oldalról, aminek hatására a földre estem, endesen beverve a hátam. Tüdőmből az összes levegő kiszökött, kellett némi idő, hogy normalizálódjon a légzésem. Nehézkesen ültem fel, s kerestem a tekintetemmel, hogy mi jöhetett belém.
~ Hiányoztál, Lou ~ hallottam meg egy számomra hihetetlenül szeretett, de rég nem hallott hangot. ~ És ne haragudj, hogy neked mentem, a repülés kissé új nekem még ~ magyarázta, mire csak megcsóváltam a fejem.
- Na, jó. Mikor tanultál te meg repülni? – kérdeztem félhangosan bele az erdőbe, mire Harry ereszkedett le mellém. Alig változott valamennyit, talán csak még jobban nézett ki. Tekintete ugyanúgy csillogott, ajkai ugyanolyan rózsaszínek voltak.
- Azt nem olyan rég. Viszont állatokkal beszélek egy ideje. Olyan 3 éve magyarázta, mikor segített felállni. Én csak bólintottam, nem tudtam mit mondani.
- Hogyan? - kérdeztem értetlenül.
- Mert hittem - vont vállat. - Hogy egyszer talán jobb lesz. Miért jöttél vissza? – kérdezte egyből, nem kertelve.
- Megígértem, hogy vissza fogok, hát visszajöttem – vontam vállat, mikor is észrevettem, hogy az állatok bátrabban jönnek közelebb hozzánk.
- Oh, tehát te vagy itt nekik – mosolyogtam szeretetteljesen. Nagyon ellenem hangoltad őket, nem akartak velem beszélni – mondtam, mire lehajtotta a fejét.
- Nem hittem, hogy látlak- e még valaha – vallotta b, mire megértően bólintottam.
- Megígértem, nem? De ezek szerint mindegy, tovább léptél. Ezt akartam tudni. Akkor legalább mehet, hogy segítsek Liamnek és Zaynnek – sóhajtottam szomorúan, s már épp felreppentem volna, mikor a karjai megállítottak.
- Dehogy léptem! Végig azt vártam, hogy gyere haza hozzám – mondta őszintén, mire megkönnyebbülve, boldogan sóhajtva megfordultam. - De ki az a Zayn és Liam? – vonta össze a szemöldökét.
- Olyanok, mint mi – suttogtam az ajkaira – Alig várom, hogy megismerd őket! – mondtam lelkesen, mire elvigyorodott.
- Oh, mielőtt el nem felejtem! Niall is rendelkezik ám olyan képességekkel, mint mi – mosolygott. Döbbenten tátottam el a számat, nem akartam hinni a fülemnek.
- Komolyan? – hüledeztem, mire felnevetett.
- Igen. És barátnője is van – mosolygott. – Lilly a neve nagyon jó fej lány – mesélte, mire bólintottam.
- Ez szuper, de most már tényleg elképesztően meg akarlak csókolni – mosolyogtam rá, mire lecsapott az ajkaimra. Szenvedélyesek voltunk, hisz 5 hosszú évet akartunk bepótolni egyszerre, de tudtuk, hogy most már semmi akadálya nem lesz a kapcsolatuknak.

Liam, Zayn, Niall, Harry és én pedig örökre barátok voltunk, szinte testvérek. Liam és Zayn is egy párt alkottak, Niall és Lilly szintén, s a mi szerelmünk Harryvel sose hunyt ki. Mutatta az utat a legsötétebb időkben, ott volt, egészen az Élet végéig. Mert van, ami örök, amit nem lehet pótolni, ami mindig megmarad, ami példa lehet az útókor számára. Amiért a szív örökké dobog. 

8 megjegyzés:

  1. Hát..egyszerűen nem találok szavakat. Én ilyen tökéletes történettel még nem találkoztam, az biztos.
    Gyönyörűen megfogalmaztad, és szerintem fenomenális lett, sőt, aranyos is.:3
    Larry a kedvencem, szóval aww, ez tökéletes lett. Imádom.♥♥ ( és imádlak)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésed, tényleg! :)Ha ennyire szereted a Larryt, mindenképpen írok még ilyet, ha szeretnéd :)

      Törlés
  2. Úristen,Úristen,OMFG,Szent Szűz ez csodálatos :3
    Írnod kell még Larry-t :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igenis! :) Igyekszem, ahogy jön az ihlet, leülök és megírom :)

      Törlés
  3. Úristen!Nem találok szavakat,most tényleg végem*-* Ez tökéletes volt.Ilyet még soha nem olvastam.Annyira gyönyörû volt az egész.Hihetetlen.Imádlak!Mindig azt hiszem,hogy nem tudsz jobbat írni az aktuális történetnél,de mindig tévedek,ugyanis jelenleg ez a kedvencem.Olyan érzelmeket keltett bennem,annyira boldog vagyok most.Jó lenne,ha a valóságban is léteznének ilyen emberek.:) Annyira hálás vagyok neked,amiért ezt csinálod,amiért írsz,hogy azt soha nem tudnám neked meghálálni.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszett :) Amit mondasz, az mutatja, hogy fejlődök, legalábbis én szeretném azt hinni, hogy így van :) Nagyon örülök, hogy ilyen érzéseket váltottam ki belőled! :)

      Törlés
  4. Itt is Boldog Szülinapot :D --> http://whataboutlovenarryfanfiction.blogspot.hu/2014/04/14dijam.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm mind a köszöntést, mind a díjat! :)

      Törlés