Break the walls in

Sziasztok!
Az utóbbi időben egy Narry kisregényen dolgoztam, amit most el is hoztam nektek. Természetfeletti, és tartalmaz csúnya beszédet is.
Jó olvasást!

xoxo Lora 

Ha valaha bármit is akartam, megszereztem. És soha, de soha nem akartam mást, mint megmenteni embereket, akiknek nem ez rendeltetett. Akik életében hiba csúszott be, akik rosszul választották meg az ösvényüket maguk előtt. Hisz mindenkinek kijár egy második esély, nem igaz?

A képességem mindehhez megvolt. 

A képességem valahogy a munkámmá vált. Segíteni embereken, megváltoztatni ezzel a sorsukat. Tudtam, hogy amit teszek, az helyes. 

Orvosként dolgoztam, és a szakma legjobbja voltam. 22 évesen olyan sikereket értem el, mint még eddig senki. Pontosan elég lökés volt az, hogy a betegre nézve lezajlott előttem az élete, s az, hogy mi lehet, ha megmentem. 

Gyógyítottam a rákot, olyan betegeken segítettem, akiknek a bajára nem volt kézzel fogható gyógyír. Hogy én hogy tettem mégis? 

A képességem lehetővé teszi. Tudjátok, én nem vagyok képes megbetegedni, sosem voltam még beteg. Immunis vagyok mindenre. És ezzel segítek. 

Többnyire akkor fordulnak hozzám, amikor a beteg már végső stádiumban van. És ingyen csinálom, szóval szó sincs arról, hogy csak a gazdagok részesülhetnek ebben.

Sokszor akad olyan, hogy olyan országokba utazok, ahol semmilyen orvosi ellátás sincs. Apró városok, faluk, ahol megjelenek, s hol a hagyományos módszerrel, hol pedig a képességemmel segítek. 

- Dr Horan, hívása van az ötösön! Azt mondják, hogy sürgős! - Melissa, a kedves tekintetű recepciós szaladt oda hozzám, én pedig bólintva vettem fel a telefont.

- Jó napot, itt Niall Horan.

- Dr Horan, kérem segítsem! A fiam...én nem tudom, hogy mi van vele. Nem kel fel. Minden életfunkciója rendben van, az orvosok szerint nincs kómában, csak valami akadályozza, hogy felkeljen. Kérem - hallottam egy nőt sírni, a szívem pedig majd' megszakadt erre. Milyen lehet egy anyának ez a kétségbeesés?

- Hova menjek? - kérdeztem kedvesen, ő pedig megkönnyebbülten szipogott. 

- Az orvosok hazaküldték. Idejönne? - kérdezte, s megadta a címet. Beleegyezve leraktam, s fogva a táskámat, a kijárat felé vettem az irányt. 

- Melissa drága, beteghez megyek. Hamarosan jövök! - dobtam egy puszit, mire szemforgatva intett egyet. 

10 perc múlva egy tipikus családi házhoz érkeztem. Kopogtam, és egy nő nyitott nekem ajtót. 

- Dr Horan! Anne vagyok, Harry édesanyja. Erre! - irányított fel az emeletre, ahol az egyik ajtót kinyitva egy tipikus tinédzser szobában találtam magam. A göndör hajú fiú 18 éves volt, ezt ránézésre meg tudtam mondani. 

- Kimenne, Anne? - mosolyogtam a nőre, ő pedig komolyan bólintott, s távozott. Én pedig leültem egy székre a fiú ágya mellé, s megfogtam a kezét. 

- Na lássuk az életedet, szépfiú! - mosolyogtam, ahogy halkan mormogtam a szavakat. 

Minden egyes emberrel, akinek segítettem, egyfajta lelki kötödés alakul ki. Beengednek a lelkük mélyére, én pedig segítek nekik. 

Ez a fiú viszont más volt. A lelke...sötét volt. El volt zárva mindentől. Jó pár percbe beletelt, míg simogatva a tudatommal a lelkét, sikerült megtörni, s épp csak becsusszantam, mikor bezárult mögöttem. 

Ami ott fogadott, meglepett. Káosz volt az egész lényében. 

- Takarodj előlünk, te nyomorék fasz!

- Megint előttem vagy?! Menj és halj meg! Nem akarom a gusztustalan fejedet látni minden nap!

- Oh, most sír a pici Harry baba? Egy rossz buzi is vagy, nem csak ronda? Micsoda információ!

Muszáj volt kitörnöm a lelkéből, nem bírtam tovább. Éreztem, ahogy a szavak engem is sebeztek. Remegő lábakkal álltam fel, s hátráltam el Harrytől, miközben nekem is elkezdtek folyni a könnyeim. Valahogy sikerült megértenem ezt az egészet, a káosz a fejemben értelmet öltött. 

Harryt zaklatták az iskolában. Mentálisan és fizikailag is. Száz meg száz gonosz, neki intézett szavuk volt minden nap, ő pedig csak tűrt. 

Lassan odaléptem megint az ágyához, s előhúztam a takaró alól a kezét, hogy megnézzem a csuklóját. Majd a másikkal ugyanezt tettem. 

Végül kénytelen voltam lehúzni a takarót, hogy szemeimmel végigpásztázzam a testét. 

Egyetlenegy vágás sem volt rajta.

Pontosan tudtam, hogy ilyen esetben az emberek ehhez fordulnak, vagy bármihez, ami a lelki fájdalmukat gyengíti. De ez a fiú előttem még csak nem is sportolt. Láttam benne, hogy vannak barátai, de nem abban az iskolában, ahol ő volt. 

Harry az összes fájdalmát magában tartotta. Neki a lelke omlott össze. 

Gyógyítottam betegséget és testet, de ilyet még sosem csináltam. Minden esetre megpróbáltam, hisz vagy sikerül, vagy nem. 

A bal kezemet a mellkasára, a jobbat pedig a homlokára helyeztem, s lehunyva a szememet a testemben lévő egészséget belé irányítottam. Mikor kész voltam, felnéztem az arcára, de tudtam, hogy nem jártam sikerrel. Nem volt beteg, és nem volt semmi baja, amit az egészség meggyógyíthatna. 

Dühösen szorítottam ökölbe a kezemet, a körmöm a tenyeremben hagyott mély nyomot. Nem, meg kell őt mentenem! Ha sokáig így marad, összeomlik, s meghal. De itt helyben semmi esély arra, hogy segítsek neki. Ehhez hazai pályán kell lennem. 

Elkeseredetten mentem az ajtóhoz, de még visszanéztem rá, felidézve a szavakat, amit hozzávágtak. 

Ez a fiú gyönyörű volt. Az ajkai, a haja, az arcának a vonala, minden rajta angyali volt. És tudtam, hogy ő megérdemli a második esélyt.

Nehéz szívvel mentem le az emeletről.

- Na? Hogy van? - pattant fel Anne szinte rögtön, a kezei remegtek, az arca könnytől volt maszatos. 

- Harrynek semmi baj sincs az egészségével. Lelkileg omlott össze. Mondhatjuk úgy is, hogy a teste azzal védi őt meg, hogy elzárja őt a valóságtól, ezért nem ébred fel - magyaráztam, őt pedig rázni kezdte a zokogás. Nyugtatólag a vállára tettem a kezem, ő pedig szorosan megölelt, noha a fia lehetnék. Mégis én adtam támaszt.

- Ugye tud segíteni? - nézett fel reménykedve, én pedig beharaptam a szám oldalát belülről. 

- Ha meg tudja azt engedni, hogy engedni, hogy elvigyem innen, akkor igen, tudok. Megoldható, de itt ezt nem tudom megcsinálni - ráztam meg a fejem, ő pedig megtörölte a szemét.

- Hová vinné?

- Magamhoz. Otthon van minden, ami segíthet, és ez egy hosszabb folyamat. Persze megértem, ha nem akarja, én csak azt mondom ezzel, hogy a legegyszerűbb ez volna számomra. Hatékonyabban tudnék ilyen módon segíteni - magyaráztam, ő pedig bólintott. 

- Ha ez a megoldás, legyen - bólintott, én pedig előhúztam egy papírt, amit alá kell írnia, hogy rám bízza a gyerekét. Volt már rá példa ugyanis, hogy erre volt szükség, de ezen kívül csak három ilyen. 

Miután a papírokkal kész lettünk, odafordultam az édesanyához. 

- Visszamegyek a kórházba, és hozok ágyat, amivel elszállíthatom. Ez így megfelel? - kérdeztem, ő pedig bólintott. 

Este pedig már a házamban volt. Sóhajtva kapcsoltam rá egy gépre, ami mesterségesen eteti és itatja, én pedig leültem mellé, és végiggondoltam, hogy mit tehetek. 

A sima orvosi módszerek itt most nem segíthetnek, nem, az nem megoldás.

Ez a srác itt, aki most a vendégszobámban fekszik, túl sok rosszat és túl kevés jót élt meg. Az édesanyja egyedül képtelen megadni neki azt, amire szüksége van. A barátai talán nem is tudták, hogy mi zajlik benne, hisz mindent elzárt a külvilág elől. 

Beharapva az alsó ajkamat felálltam, s felé hajoltam. Hagytam, hogy az ajkaim hosszú másodpercre elidőzzenek a homlokán, és egy törődő mozdulattal kisöpörjék a göndör rakoncátlan fürtöket az arcából.

- Ígérem, hogy találok megoldást! - suttogtam megszorítva a kezét, de ő nem reagált. Hogy is tette volna?

Másnap reggel bementem a kórházba, és megkértem a főnökömet, hogy hadd dolgozzak rövidített munkaidőben, hogy legyen időm az otthon fekvő betegemre. Természetesen bólintott, így pár óra múlva már úton voltam hazafelé. 

Megnéztem, de minden ugyanolyan volt, mikor elmentem. Mindene rendesen működött, csak vívta a csatáit önmagában. 

Talán ez a megoldás...Segítenem kell neki harcolni, ha már képes vagyok rá. De alig fél perc alatt feladtam akkor, mikor először a lelkében jártam. Hogyan tudnék bennmaradni? 

Ez a fiú nagyon erős. Sokkal erősebb, mint én. De meg kell próbálnom.

Leültem mellé az ágyra, s megfogtam a kezét. Lehunytam a szemem, s nagy levegőt véve elmerültem a lelke erős, szilárd, sötét faláig. 

- Szia Harry, Niall vagyok. Nem akarlak bántani, azért vagyok, hogy segítsek. Annyi kell, hogy beengedje engem a lelkedbe. Megígérem, hogy nem foglak bántani. - Semmi reakciót nem kaptam, a fal csak még erősebb volt. Rosszallóan megcsóváltam a fejem, de nem adtam fel. - Haz, anyukád nagyon aggódik. És biztos vagyok benne, hogy a barátaid se örülnek. Liam és Louis. - sugalltam neki, ő pedig egy egészen picit megenyhült. 

- Mégis ki vagy te, Niall? - érkezett egy fuvallat, ami a gondolatait hozta magával. Erre majdnem kihúzódtam belőle, de most először kaptam reakciót. A hang, amin a fejemben megszólalt, egyenesen letaglózott. Mély volt, komoly, egy kicsit rekedt is.
- Egy orvos, csak van egy képességem, amit arra használok, hogy segítsek másokon.

- Tudod Niall, nagyon élettel teli a hangod. Szimpatikus vagy, de tudom, hogy nem szabad senkiben sem bíznom. Mégis, nagyon köszönöm, hogy a beszélgetés erejéig kiszakítottál a harcból. Fel tudok most lélegezni - hallottam meg a fáradt, beletörődő hangját, mire a tiltakozásomat küldtem felé. 

 - Harry. Most egyszer utoljára az életedben mégis szeretném, ha megbíznál bennem. Érzel magadban, tudod, hogy őszinte vagyok. Engedd, hogy veled harcoljak! Gyere ki egy pillanatra, és állj elém, tanulmányozz meg, nézd meg ki vagyok! - kértem, és a fekete falak előtt világos alak jelent meg. Most először láthattam a szemeit. Gyönyörűek voltak. Fakó zöld, de teljesen elragadóak voltak. 

- Azt hittem, hogy idősebb vagy - jegyezte meg, én pedig óvatosan elmosolyodtam.

- 22 éves vagyok. 

- Miért lennél más, mint az eddigi emberek az életemben? - vonta fel a szemöldökét, én pedig gondolkozás nélkül válaszoltam:

 - Mert láttam a múltadat, és eszemben sem volt elfordulni. Itt vagyok. Rád bíztam életem nagy titkát, és mióta láttalak, keresem a megoldást, hogy a tested ne omoljon össze a múlt szörnyűségei után - mondtam, s egy lépést tettem előre, pedig nem hátrált.

- Tudom, hogy igazat mondasz. De egyedül nem mész semmire - rázta a fejét, s hátrálni kezdett a falhoz. - Hálás vagyok. De boldogabban vagyok bezárva önmagamban, minthogy kimenjek és újra tapasztaljak mindent. - Ezzel pedig eltűnt, én pedig kénytelen voltam visszatérni. 

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ez az egész teljesen kimerített. 

Sóhajtva dőltem le az ágyra, hogy a fejem a lába mellett legyen, és csak bámultam a plafont. Mit tehetnék?

Valahol mélyen tudtam, hogy attól még, hogy önmagába van zárkózva, hallja amit mondok neki itt kint, és érzi, hogy mit tesznek a testével. 

- Tudod Harry, ha valamit el tudok mondani rólad, az az, hogy nem vagy csúnya. Haz, gyönyörű vagy. A szemed zöld színe elképesztő. Az arcod sima, és puha - simítottam végig a felületen, mire egy egészen kicsit megrándult. Szomorúan mosolyogva folytattam. - Az ajkaid szép ívűek, és teltek. A hajad különleges göndör, és az ember egyszerűen csak bele akar túrni, hogy megnézze puha-e vajon. - Lágyan futtattam végig a hajában az ujjaimat, s lágyan meghúztam a tincseket. - Könnyedén tornyosulsz az emberek fölé, nálam is sokkal magasabb vagy. Tetkók vannak rajtad, és ez elképesztően jól áll. A tenyered pedig hatalmas - fogtam a kezembe az övét, és elmerengve mértem össze az enyémet az övével. - Ne hidd azt, hogy keveset érsz. Mert nem. Nagyon nem - adtam egy puszit a homlokára ismét, és magára hagytam.
Másnap, mikor megpróbáltam bemenni a lelkéig, szinte azonnal kidobott. Nem engedett be. És a héten bármikor próbálkoztam, ugyanez volt.
De ha azt mondta, hogy egyedül nem sikerül, akkor azokat kell összegyűjtenem, akik szeretik őt. Ahogy a szokásom volt, adtam egy puszit a homlokára, mint mindig, mikor otthagytam, és a családi háza felé vettem az irányt.
- Dr Horan! - kiáltott Anne meglepetten, mire elmosolyodtam.
- Csak Niall. De most fontos ügyben vagyok itt. Fel tudná sorolni azokat az embereket, akik szeretik Harryt? - kérdeztem komolyan, ő pedig összevonta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit.
- Gemma a nővére, Louis és Liam a barátai, és én - vont vállat. - Mi szeretjük őt a legjobban. - Én csak bólintottam.
- Tudna mindegyikőjüknek szólni, hogy holnap öt órakor jöjjön mindenki a házamhoz? Harry érdekében. - Mikor beleegyezett, elmondtam a címet, és hazamentem. Szinte egyből a vendégszobában találtam magam. Elintéztem mindent Harry körül, majd leültem a szokásos székembe, hogy csak figyeljem békés arcát. Meg se próbáltam közeledni hozzá. Most nem.
- Holnap eljön Gemma, Anne, Liam és Louis is. Ők szeretnek téged. Nagyon. Viszont megyek, holnap korán kelek - sóhajtottam, és odahajoltam hozzá, hogy ismét megpusziljam a homlokát. Ekkor viszont beszippantott, s ismét láttam magam előtt.
- Miért érdekel, hogy mi van velem? Nem is ismersz. Senki sem vagyok. - Hallottam meg a hangját, én pedig rögtön ránéztem. Fáradtabbnak tűnt. Kimerült volt, és csalódott. Láttam rajta, hogy nem sokáig bírja már.
- Tudod, Haz, ha olyan lennél, mint én, megértenéd. Amikor meggyógyítok valakit, először mindig megnézem az életét. Összekapcsolódik a lelkem az övével, és pár pillanatra egyé válunk. Ez egy kötődést okoz, de hamar elhal, mert a másik a hála után elfelejti. És ez így van jól. Ám ezúttal nem sikerült a lelkedbe férkőznöm, csak pár másodpercre, de megbontottam a kapcsolatot. Mert nem tudtam elviselni, ami ott zajlik. Így ösztönösen jobban kezdtem hozzád kötődni. Furcsa, tudom, de te vagy a leghosszabb ide nálam, és minden percre egyre csak szorosabb kötődést érzek. Éppen ezért törődök veled. És nem fogom feladni - ráztam a fejem, ő pedig elrejtve előlem a könnyeit bólintott.
- Velem maradsz ma este? Vagyis a testemmel - pirult el, mire bólintottam egy aprót, s rámosolyogtam. Ő visszahátrált a falai mögé, én pedig kiemelkedtem a testéből, és a zuhanyzás után ezúttal mellé feküdtem le. Óvatosan öleltem át a csövek miatt, és miután adtam a homlokára egy puszit, aztán pedig a fejem az izmos mellkasán talált helyet. Sosem kerültem ilyen közel egy páciensemhez sem, ám őt nem annak tekintettem már a legelején se.
Még egyszer utoljára felnéztem az arcára, hogy lássam a szája szegletében megbúvó apró, de  látható mosolyt.

A éjszaka közepén egy rákos fiúhoz riasztottak, aki a végső stádiumban volt. Gyorsan összeszedtem magam, s miután Harry homloka ismét egy puszival lett gazdagabb, rohantam a kórházba.
Egy 7 éves kisfiú szenvedett az ágyon, mellette az anyukája és az apukája sírt, de megkértem őket, hogy menjenek ki és bízzanak bennem, mert meggyógyítom a fiúkat.
Elsötétítettem a szobában, és szeretetteljesen mosolyogtam a csukott szemű fiúra.
- Szia kishaver! Nem kell félned, itt vagyok és segítek! - mondtam megnyugtató hangon, ahogy figyeltem a kopasz fejét, ahol izzadság gyöngyözött és a néha-néha megremegő testrészeit. Meglepetésként ért, mikor kinyitotta a szemét, és hatalmas barna íriszek tekintettek rám.
- A bácsi megígéri, hogy nem halok meg? Anyáék azt mondják, hogy nem lehet tenni semmit, de én nem akarok meghalni - rázta a fejét, én pedig megsimítottam az arcát, ő pedig belesimult a mozdulatba.
- Megígérem, hogy nem fog bajod esni. Két perc, és már meg is gyógyulsz! - A kezeit megemelte, én pedig meglepetten hajoltam le a kis ölelésébe, ahogy a karjai közbefogták a nyakamat.
- Köszönöm szépen, a bácsi nagyon jó ember.
Csak mosolyogtam, s megkértem, hogy hunyja le a szemét. Ő megtette, én pedig a bal kezemet a mellkasára, a jobb kezemet pedig a homlokára tettem. Megnéztem az életét, és igen, a kis aranyos megérdemelte a második esélyt, nem hagyhattam, hogy egy tüdőrák véget vessen neki. Annyi mindenre hivatott! Emberek ezreit menti majd meg tűzoltóként.
Az egészség átszivárgott belőlem hozzá, megsemmisítve a rosszindulatú daganatot, ő pedig végre ismét rendesen lélegezhetett fel. Meggyógyult. Teljesen.
Ilyenkor az emberek azt hitték, hogy varázsolok, de sosem tudták meg a titkomat. Az orvosok a kórházban pedig mind elfogadták, hogy képes vagyok dolgokra, de nem mondom el ezeket.
Lassan sétáltam a zöld fal mellett az ajtóig, s mosolyogva nyitottam ki azt.
- A fiuk rendben van. Meggyógyult. - Ők pedig berohantak, hogy megöleljék a kacagó kisfiút. Boldogok voltak.
És éppen ezért éri meg segíteni. Három órakor mentem haza legközelebb, és végre levehettem a köpenyemet.
Persze imádtam, csak könnyen beleizzad az ember. A házam előtt Zayn volt. Oh, de régen beszéltem már vele! Pedig a legjobb barátom!
- Z! Oh, nagyon hiányoztál! Gyere be! - nyitottam ki az ajtót, ő pedig mosolyogva követett a konyhába.
- Na, mi újság, Nialler? Hogy megy a munka? - bontott ki egy sört, és kortyolt belőle egy nagyot.
- Oh, hát tudod, király. Embereket menteni mindig jó - mosolyogtam. - Most is van nálam egy páciens, csak ő egy kicsit másmilyen - vontam válla, mire érdeklődve felvonta a szemöldökét. - Őt nem tudom meggyógyítani könnyen - ráztam a fejem. - Ma fogok kipróbálni valamit. Ötkor jönnek a szerettei, akik majd segítenek legyőzni önmagát - mosolyogtam.
- Mi van vele? Mi történt? - kérdezte az asztalra támaszkodva.
- Az iskolában rendszeresen zaklatták és verték, ő pedig mindezt magában tartotta, összeomlott, és most egy alvásban van, ahol mindene remekül működik, csak ő maga nem. Bezárta önmagát a testébe, de így lassan, de biztosan meghal - csóváltam a fejem szomorúan, ő pedig elhúzta a száját.
- Úgy látom a szívedhez nőtt - jegyezte meg, én pedig megadóan sóhajtottam.
- Nem tehetek róla, valami van ebben a srácban - csóváltam a fejem, ő pedig megveregette a vállam. Sóhajtva öleltem át, ő pedig szorosan tartott. Jó volt egy barát, aki az összes titkomat tudta, és mellettem volt.
Sokat nevettem vele, rengeteget beszélgettünk, de öt óra előtt kitessékeltem.
- Vigyázz magadra Nialler, és ments meg a srácot - mondta, én pedig bólintva megöleltem.
- Szia Zayn, szeretlek.
- Én is szeretlek, Niall - mosolygott, és gyalog indult haza, ahogy jött.
Gyorsan kitakarítottam, így minden készen állt, mire megérkeztek Harry szerettei.
- Niall! Hogy van Harry? - támadott le Anne szinte azonnal.
- Ha minden jól megy, akkor már a héten felébred - mosolyogtam, és viszonoztam az ölelést, amibe belehúzott. Majd a többiekre néztem.
- Gemma Styles - nyújtotta a kezét egy gyönyörű barna hajú lány, akinek a haja alja ki volt szőkítve.
- Liam Payne. - Egy kedves tekintetű, barna szemű srác mutatkozott be, akit egy sokkal pörgősebb fiú követett.
- Louis Tomlinson - fogott velem kezet.
- Sziasztok, Niall Horan vagyok - mondtam, s bevezettem őket Harryhez a vendégszobába, ahol kértem őket, hogy üljenek le.
- Nos, Harry állapota nem sokat változott, de már pontosan tudom, hogy mit kell tenni, ehhez viszont a Ti segítségetek kell - néztem rájuk, ők pedig komolyan bólintottak.
- Harryt, ha jól tudom, az iskolájában bántalmazták. Mind szóban, mind fizikailag. Ő pedig mikor nem tudta többet magában tartani összeomlott, és most úgy védekezik, hogy önmagába bezárkózik, hogy ne kelljen ismét a világgal szembesülnie - mondtam monoton hangon, ők pedig elborzadva pillantottak rá Harryre. - Ne kérdezzétek kérlek, hogy hogyan, de összekapcsollak titeket vele, hogy segítsetek neki megküzdeni a démonaival, rendben? Csak szeressétek, ez a lényeg - mondtam, ők pedig összenéztek. - Rajta, álljatok köré, és fogjátok meg egymás kezét! - Mikor megtették, beálltam a körbe, és lehunyva a szemem egy pillanat alatt mind ott voltunk.
Nem kellett sok, hogy Harry is megjelenjen a falai előtt.
- Anya! Gem! Li, Lou! - kiáltott fel boldogan, és egy másodperc alatt egy csoportos ölelésben találták magukat. Mosolyogva figyeltem őket, ahogy boldogan ölelték egymást a viszontlátás miatt, és a háttérből figyeltem.
- Niall? - kérdezte Harry értetlenül, még mindig az ölelésben, én pedig szeretettel rámosolyogtam.
- Emlékszel, azt mondtad, hogy egyedül semmire se megyek. Így hoztam azokat, akik nagyon szeretnek téged - vontam vállat. - Harry, be kell őket engedned, hogy segítsenek neked. Én idekint várok, nem avatkozok többé olyan dologba, amit nem szeretnéd, hogy lássak. Csak engedd, hogy átjárjon a szeretetük - mondtam, s egy lépést tettem hátra, míg ő komolyan bólintott, majd megfogva egymás kezét beléptek egy ajtón, amit Harry nyitott ki, majd el is tűnt egyből.
Jobb híján leültem, és a tudatommal bátorítottam, s simogattam a falat, hogy gyengüljön az. De inkább csak ültem. Mintha órák teltek volna el, mikor láttam kijönni őket. Harry is sokkal boldogabb volt.
- Mehetünk, Niall - mondta Anne, én pedig bólintva megfogtam őket, hogy rendben kivigyem őket.
- Ne aggódj Harry, hamarosan felébredsz - mosolyogtam a göndörre, aki bólintva eltűnt, én pedig kivittem onnan a többieket.
Természetesen megértettem, hogy nem akarnak arról beszélni, hogy mi zajlott odabent, én pedig nem is forszíroztam a dolgot.
- Hamarosan felébred a fia, ne aggódjon - mosolyogtam Anne-re, ő pedig bólintott, és egy gyors búcsú után elmentek. Én pedig gyorsan lezuhanyoztam, majd miután nyomtam Harry homlokára egy szokásos puszit, mentem is, hogy lefeküdjek aludni.
Pár nap telt el így, mígnem megpróbáltam ismét bemerészkedni Harrybe.
Egyből megjelent előttem.
- Niall, jó hogy látlak! Tudod, amit anyáék csináltak...sokkal, de sokkal jobb lett, tudod? Sikerült legyőzni önmagamat. Már csak meg kell tudnom, hogy hogyan jutok ki, de még bírom egy kicsit, mielőtt bekövetkezne a legrosszabb - mosolygott, én pedig viszonozva a gesztust repedt sötét falakat láttam, melynek résein átszűrődött a fény. Lassan minden rendben lesz. - Menned kéne egy kicsit aludni. Tudom, hogy az utóbbi időben rengeteg energiádat felélte, hogy mind a testemmel, mind a lelkemmel foglalkozz. Megleszek itt, aztán hamarosan ott is látlak, nem csak itt - kuncogott, én pedig reméltem, hogy mindig így fogom látni, és nem olyan letörten, ahogy eddig. Bólintottam, ő pedig hátrálni kezdett, nekem viszont eszembe jutott valami, amit még nem tettem.
- Várj! - szóltam, ő pedig kíváncsian nézett rám. Mosolyogva mentem oda hozzá, s nyomtam a homlokára egy puszit. Ilyenkor viszont kilökött magából, a teste mellkasa pedig megemelkedett, ő pedig ijedten kinyitotta a szemét, s kissé félve, de rám nézett.
- Niall! - kiáltott, én pedig mosolyogva kezdtem leszedni a gépekről, majd amikor ezzel kész voltam, ránéztem ismét. Megmozgatta a nyakát, a vállát, a karjait, majd az egész testét.
- Megyek, szólok anyukádnak - mondtam, ő viszont megrázta a fejét.
- Én...nem akarok teher lenni, de szeretnék még ezen az estén itt maradni, ha nem baj - vakarta meg a tarkóját, én pedig felkuncogtam erre.
- Semmi gond, nyugodtan. Segítesz vacsorát főzni? - Heves bólogatást kaptam, így segítettem felállni neki, majd az első lépéseket megtenni, hisz sok ideje nem használta az izmait. De sikerült eljutni a konyháig.
Harry remek segítség volt, és igen jóízűen falatozott végre szilárd ételt. Nem tűnt szomorúnak. De nem volt felhőtlenül boldog sem.
Vacsora után csináltam neki fürdővizet, és hagytam, hogy lemossa magáról az elmúlt időszakot. Megmosta a fogát is egy újonnan felbontott fogkefével, és kijött a nappaliba hozzám.
- Khm..Niall? - pillantott rám a szempillái mögül, én pedig kíváncsian néztem rá.
- Igen?
- Khm. Erm...aludhatok veled? - kérdezte elpirulva, én pedig ezt nagyon aranyosnak találtam.
- Természetesen - bólintottam, s megmutattam neki a szobámat, és otthagytam, míg lezuhanyoztam és fogat mostam. Mikor visszaértem, még mindig csak ült az ágyon és gondolkozott. Mosolyogva bújtam be a takaró alá, ő pedig mellém, és összeszedve minden bátorságát átölelt hátulról. Bár még sosem voltam ilyen helyzetben, nem találtam kényelmetlennek, hisz magasabb volt nálam, meg ilyenek, így csak belefúrtam magam az ölelésbe, és így merültem álomba.
Reggel elég korán keltem, s még mindig Harry ölelésében voltam, ami nagyon kényelmes volt, így nem is próbáltam eltűnni onnan egy ideig. De mikor már nagyon unatkoztam, felálltam, és kimentem reggelit készíteni magunknak.
- Jó reggelt, édes - motyogta álmosan, de mikor rájött, hogy mit is mondott, vörösre vált az arca, és félve pillantott rám. - Úgy értem Niall! Jó reggelt, Niall! - mondta gyorsan kétségbeesve, én pedig felnevettem erre.
- Neked is jó reggelt, Harry - kacsintottam, ő pedig vörösen leült az asztalhoz, én pedig szedtem neki palacsintát, és tettem ki juharszirupot.

- Köszönöm - motyogta.
- Szívesen - feleltem könnyedén, és megsimogattam a haját.
Reggeli után adtam neki ruhát, és felajánlottam neki egy fuvart, amit szívesen fogadott. Sajnos elég hamar odaértünk hozzájuk.
- Köszönök mindent, Niall - mosolygott rám, én pedig bólintottam. Már nyitotta az ajtót, mikor még megállítottam.
- Várj csak! - húztam a fejét magamhoz, hogy a homlokára adjak egy legutolsó puszit, majd kiszállt, én pedig elhajtottam.
És úgy tűnt, hogy ez is olyan, mint eddig volt. Új esélyt adtam, és sikerült megmenteni valakit, aki megérdemelte, de ennyi, természetesen, többet nem is várhattam el.

- Zayn! Ez a film szar. Kapcsold ki! - nyavalyogtam, ő pedig megforgatta a szemét, de tette, amit kértem. Már késő délután volt, mi viszont már túl voltunk a vacsorán, és nagyon jó volt egy kis időt a legjobb barátommal tölteni. - Elmegyek pisilni. Ha valaki hív, mondd neki, hogy meggyilkoltál - kacsintottam, és a mosdóm felé vettem az irányt. Miközben a dolgomat végeztem, hallottam a csengőt, de gondoltam azért még kezet mosok, mielőtt megyek kinyitni. Mire kiértem, Zayn már a nyitott ajtóban állt.
- Ki az, Zaynie? - pattantam a hátára, és a válla fölött átkukucskáltam. - Oh, szia Harry! - derültem fel, mire Zayn döbbenten lerakott.
- Harry? AZ a Harry? - Mikor bólintottam felnevetett, felvette a kulcsát a pultról, felvette a cipőjét, és odalépet hozzám.
- Akkor majd beszélünk, Nialler. Szeretlek - nyomott egy puszit az arcomra, és intve egyet elment a kocsijához.
Kuncogva csóváltam a fejem, és félreálltam az ajtóból.
- Bejössz?
- Ő a te...? - nézett rám kérdőn, mire felkuncogtam.
- Ő a legjobb barátom - mosolyogtam, ő pedig bólintott.
- Azt hittem, hogy a fiúd - vallotta be, én pedig vigyorogni kezdtem erre.
- Igen, az emberek többsége azt hiszi. Na, de mi van veled? Több mint egy hónapja találkoztunk! - Hellyel kínáltam a kanapén, ő pedig mosolyogva ült le. Ami azt illeti, remekül nézett ki. Egyáltalán nem tűnt bezárkózottnak, egy magabiztos mosoly volt az arcán, és gondtalannak tűnt.
- Most érettségiztem sikeresen. Az utolsó hónapra felesleges lett volna más iskolába átmenni, így hát maradtam. De nem úgy mentem vissza, ahogy eljöttem. A zaklatások megszűntek, minden normális lett. Persze akadt egy két idióta, de őket lerendeztem - mondta büszkén, én pedig elismerően bólintottam.
- Gratulálok Harry! Mindenhez - mosolyogtam, ő pedig biccentett egy halvány mosollyal az ajkán. Sok mindenről elbeszélgettünk, mikor valaki megint csengetett. Sóhajtva mentem ajtót nyitni, és egy mentőautót láttam a ház előtt.
- Dr Horan, muszáj volt idehoznunk őt, nagyon sürgős. A kisfiú mindjárt meghal - mondta az egyik mentős, én pedig komolyan bólintottam, hogy behozzák a beteget. Lefektették az ágyra a vendégszobában, és kiküldtem mindenkit.  Az ajtó becsukódott, én pedig odafutottam a fiúhoz, aki izzadt és öklendezett, mégse jött ki semmi sem belőle.
- Hé, pici, mindjárt jobb lesz - suttogtam az alig öt éves kisfiúnak, ő pedig nyöszörögni kezdett. Gyorsan a megfelelő helyekre helyeztem a kezeimet, s belenéztem a lelkébe. Borzalmas körülmények közt élt, a szüleit most viszik börtönbe. Ő nem ezt érdemli. De látva a lehetséges jövőjét, valamelyest megnyugodtam. Akad majd még egy-két kellemetlen dolog az életében, de végül meg fogja találni a megérdemelt boldogságot. De találkozni fogok még vele, mikor az élete egy részében a feleségének kell majd segítenem. Mosolyogva suttogtam semmiségeket a kisgyereknek, és megtalálva a szenvedése forrását megsemmisítettem azt. Az energiáim átszivárogtak a testébe, ő pedig lassan abbahagyta a remegést, az arcába visszaszökött a szín, ő pedig egy mély levegő után elszenderedett. Kimerült volt.
- Látod? Mondtam, hogy nem lesz semmi baj - simítottam meg az arcát, majd pár pillanatnyi feltöltődési időt hagytam magamnak, míg megtöröltem a homlokomat, majd sóhajtva elindultam az ajtó felé. De mikor megfordultam, nem várt arcot láttam magam előtt.
A zöld szemei hitetlenül néztek rám, ajkai elnyíltak, ő pedig a szoba legtávolibb sarkába húzódott. Sóhajtva mentem az ajtóhoz, és szóltam a mentősöknek, hogy minden rendben van, elvihetik a kisfiút.
Mikor a srác el lett helyezve a mentőautóban, egy ismerős férfi jött velem szembe.
- Steve! - köszöntöttem lelkesen a főnöküket, ő pedig egy széles mosolyt villantott.
- Niall, ismét remek munkát végeztél. Már alig bírtuk látni a szenvedését a kocsiban, borzalmas volt - rázta a fejét keserűen, én pedig nyugtatólag a vállára tettem a kezem.
- Hé, áll még az a kávé, amit beszéltünk? - mosolyogtam huncutul, ő pedig nevetve bólogatott.
- Bizony hogy áll, Niall! - fogott velem kezet, és ment, hogy a kisfiút elszállítsák. Kuncogva mentem vissza a konyhába, hogy igyak valamit. Örültem, hogy  a munkám által ennyi csodás embert megismerhettem. Steve nélkül sok ember nem gyógyulhatott volna meg, és elég sokat találkoztunk ezáltal.
De a jókedvemet egyből elrontotta a tudat, hogy Harry még mindig a házamban volt. Leraktam az asztalra a poharamat, és megkerestem a göndört, aki még mindig a vendégszobában volt. Az ágyon ült, az arcát a kezébe temette.
- Tudod, nem kéne, hogy kiakadj. Te ugyanígy menekültél meg - mondtam elővéve a hivatalos formámat.
- Mit csináltál vele? - kérdezte követelve a választ, én pedig megforgattam a szemem.
- Megnéztem a múltját és a jövőjét.
- Az enyémet láttad? - nézett fel rám komolyan.
- Harry, a múltadat se láttam teljes egészében, hogy nézhettem volna meg a jövődet? - kérdeztem frusztráltan, ő pedig csak védekezőleg felemelte a kezét.
- Rendben, sajnálom - motyogta.
- Csak menj el, rendben? - sóhajtottam fáradtan. Annyira nem volt kedvem most foglalkozni a feldúltságával.
- Niall, sajnálom, oké? Nem akartam dühösnek tűnni. Csak meglepett vagyok és értetlen. Nem könnyű mindezt felfogni - mondta halkan, én pedig bólintottam. Ő felállt, és elém lépett. Felnéztem a szemeibe, ő pedig kedvesen mosolygott rám.
Ilyen közel még nem álltunk egymáshoz eddig. Mind fizikailag, mind lelkileg. A szemeiben megértés fénylett és jóindulat. A jobb keze a vállamra csúszott, és lágyan megszorította azt, én pedig rámosolyogtam. A tenyere feljebb csúszott a nyakamig, ő pedig lassan, szinte kérdő mozdulattal felém hajolt, viszont én voltam az, aki egyesítette az ajkainkat. A kezeimet köré fontam, ahogy ő is szorosabban húzott magához, míg különösen nagy figyelemmel illette az alsó ajkamat lágyan meghúzva azt. Egy pillanatra elhúzódtam, aztán visszahajolva újra elmerültem a csókunkban. A nyelvének megadtam az engedélyt, és hagytam, hogy felfedezze a szám minden szegletét, megízlelve engem. Lassan, kelletlenül húzódott el, többet akart, ahogy én is.
- Különleges vagy - suttogta, én pedig felkuncogtam magamban válaszolva erre egy "tudom"-ot. - Tudom, hogy fiatalabb vagyok nálad, és rengeteg dolgod van, meg a munkád is...-itt félbevágta magát egy pillanatra megcsóválva a fejét. - De nagyon szeretnék veled lenni.
A kezei még mindig nem eresztették a derekamat, és az enyéim még mindig az oldalán voltak. Hogy hogyan kerültek azok teljesen más helyre, mint ahonnan elindultak...
Nem, Niall! Harryre figyelj!
- Talán megoldható - mímeltem gondolkozást halvány mosollyal, ő pedig boldogan sóhajtott. A fejét a vállamra ejtette, én pedig kuncogva öleltem át teljesen.
Hat hónappal később már nálam lakott és volt egy munkája az egyetem mellett.
És ahogy mentettem meg az emberek, biztos voltam benne, hogy mindenki érdemel egy második esélyt. Meg kell adni a lehetőséget a boldogságra, mert egyszer mindenki meg fogja találni. Hogy rájön-e és megtartja-e, az már nem tőlem függ. Én csak esélyt adok, amivel élhetnek.
A munkám által én is tanulok, és én is tanítok. Megtanítom, hogy nem szabad feladni, mert van mindig van egy második esély, és megtanulom, hogy kellő akarattal bármi elérhető, megtehető. Csak látni kell a lehetőséget.